A pénteki vásár miatt ez az utolsó napom Bödönháton. Az utolsó vacsora szerencsére elmarad, legalábbis nem freskóra érdemes, akkora a hajtás késő estig. Sok feladat marad erre a napra, a napról-napra guruló bálázás befejezése a legkisebb ezek közül.
Hajnalban levágtak még egy mangalicát, hogy legyen elég anyag a hurkákba. Nem tudom, hogy a disznóvágás iránti specifikus ellenérzésem, vagy a szervezetem általános tiltakozása miatt, de "nem szólt" az ébresztőóra negyed ötkor, úgyhogy erről lemaradtam. Persze Lacibá már negyed három óta talpon, intézi a disznóügyeket, és nemsokára megérkeznek a nénik is (Marika és Jolánka), de róluk majd később mesélek.
Reggel, miután Gergely visszaért a vágóhídi malaccal, "gyorsan" elintézzük a bálázást. Már tényleg csak max. 10 bála, de az az oda-vissza egy óra jól jönne. A bálázógép szinte tökéletesen működik, csak egy fotó kedvéért csinálok úgy, mintha javítanám, szerencsére. Ugyanis közben megérkeznek a Nők Lapjától. Amikor kiderül, hogy egy iskolába jártam az újságíró, Csilla fiaival, már nincs olyan kínos feszengés, mint az előző napi kamerázásnál. Jó vele beszélgetni; jókat kérdez, és aztán hagy beszélni is, István ezt ki is használja :)
Azért a fotós néhány kívánsága sejtszintű forradalmat kelt bennem, például, hogy keressek egy vasvillát, és másszak be a mangalicákhoz. Mondom neki, hogy ezt inkább kihagynám, úgyhogy aztán a szürkemarhákhoz akar beküldeni. A tehén, ha borjai vannak (vannak), és túl közel mész hozzá, megkerget. A rackák közé szívesen mennék, de azok már az ötletre elfutnak. De a csúcs a csoportkép, amikor ki kell dugnunk a fejünket a szőlőlevelek közül (sőt, bekapni egy szem szőlőt!) :). Biztos jó képek lesznek, de hát nem szeretem a beállított fényképeket, na.
Ebédre előkerülnek azok a húsok, amiket még nem kóstoltam eddig.Van szürkemarha-mangalica szárazkolbász, meg egy beef jerk nevű cucc, aminek a nevével Erzsi néni még bajban van egy kicsit. A beef jerk füstölt és szárított hús, itt leginkább szürkemarhából, nagyon vékony szeletekre vágva. Egyenesen a vadnyugatról, chips helyett. Nagyon finom, nem is értem, miért nem ismerik annyira itthon.
Egy "rövid", 300 képes kutyafényképezős szieszta után aztán már tényleg megyünk földolgozni, kell a segítség. Húst darálunk a sütnivaló kolbászba, csomagolunk, vagy csak nézzük, ahogy Marika néni csavargatja a hurkákat. Egyébként segítek keverni a hurkatölteléket, ha már a fotó kedvéért koszos lett a kezem ("Mocskos kezeket akarok látni!" :) Nem a kosz a nagyobb baj, hanem hogy ötszázhúsz fokos a cucc, amit tapicskolni kell. Nem meglepő módon Lacibá ezt is simán abszolválja, én azért várok egy kicsit. A hurkatöltést azért már nem adják ki a kezeik közül. Valószínűleg jól teszik, pár méter bél meg egy jó adag idő menekül meg az elpocséklástól. Rutinos kézmozgásokkal telnek a rekeszek, még több is lesz, mint amire számítottunk.
Azért a vége sajnos kicsit későn jön, kábé 150 kiló hurka-kolbászt kell tölteni, csavargatni meg csomagolni, egészen fél tízig. Jolánka nénivel komoly manufaktúrát alakítunk ki, ő zacskóz, én meg ragasztok. (Azaz gyakorlatilag fölösleges vagyok, de jó hallgatni, ahogy Marika néni és Lacibá piszkálódnak egymással.) A vége felé kezdenek aggódni, hogy sötétben kell hazabiciklizni, de azt továbbra is jól bírják, hogy egész nap álltak meg pakoltak, még most sem akarnak leülni. Szeretnék ilyen lenni hatvan-hetven éves koromban.
