Még a mangalicáknak is savanyú a szőlő, na meg futó kalandom kezdetei egy bálázógéppel. Hosszúra nyúlt bejegyzés egy hosszú napról.
A hét órai kelés egészséges kompromisszumnak tűnik. Amíg Gergő piheni a tegnapiakat, Apolkával szőlőt kötözünk. Már egy ideje nőhet, rácsavarodott minden kábelre meg növényre a közelben. Az elején nagy lelkesedéssel vágok bele - külön örülök, hogy egy kis szőlész-borász dolog is akad, ugyanis ilyen helyre is szívesen mentem volna, de hát mindent ugye nem lehet. István megmutatja a nyolcas kötést, amit tökélyre vihetünk a következő órákban. A kutyák élvezik a dolgot, csak kicsit nehéz kihámozni őket a végén a madzagokból. Egy idő után állvány is kell, ami elég magas ahhoz, hogy néhányszor elbizonytalanítson a sikeres mozgásba vetett hitemben. De egyikünk sem esett le, ez pozitív, és még szőlőt is ehettünk munka közben. (Állítólag ebből a szőlőfajtából sajnos bort nem lehet készíteni, hacsak valakit nem vonz kifejezetten a metil-alkohol.)
Bármilyen idillinek is tűnik, a kötözés azért hamar megunható tevékenység. Minden megbecsülésem azoké, akik ezt hosszú ideig képesek csinálni, mi a feléig jutottunk. Persze segített ebben az, hogy akadt más dolog (szerintem a lugas másik fele azóta is kötözetlenül vár valakire).
Például enni kellett. Ez olyan gyakran történt egyébként a héten, hogy még szinte mozogni sem tudtam az előző adagtól (főleg, ha valami hús is volt). Egyébként minden finom volt, a keddi csúcstermék mégis a szőlő lassi, egy joghurtos-tejes ital a frissen szedett szőlőből.
Az sem segítette túlságosan a munkát, hogy közben volt egy telefonos állásinterjúm. Eléggé meglepődtek, amikor a kutyahangok mellé még egy kis kacsahápogás is beúszott. Elég hülyeségeket beszélhettem, miközben végig azon járt a fejem, hogy melyik hajtást min kéne átbújtatni :)
A szőlőhéjakat aztán elvittük a mangalicáknak, hogy azok majd úgyis megeszik. Úgy tűnik, azért még ők sem mindenevők egy bizonyos kor fölött, az idősebbek elég bizalmatlanul méregették a cuccot. Mondjuk elég gusztustalanul néz ki egy marék darált kékszőlőhéj, az biztos.
Több kocának is voltak éppen malacai, csíkos háttal meg minden. Kedves állatok, de azért a felnőttek közé nem mernék bemenni. Hallottam olyan történeteket, hogy kikezdik azt, akin érzik, hogy fél tőlük. Szerintem még a malacok is rettegnek a saját anyjuktól, legalábbis az egymáson reszkető malacok a sarokban ezt bizonyítják. Egy felnőtt disznó elég erős. Az egyik koca gondolta, akkor tart is egy erődemonstrációt, úgyhogy egy laza orrmozdulattal eltolta a kábé ötvenkilós betonetetőt. Az egyik kismalac rossz időben rossz helyen, úgyhogy szegénynek a hátsó fele bánta. Valószínűleg hamar észrevettük - elég hangosan visított -, úgyhogy szóltunk Gergőnek. Ketten alig tudták megemelni a tálat, szegény malac meg nem úgy tűnt, hogy megmarad. Nem tudta mozgatni a hátsó lábait, nem tudtuk, mi a jobb neki: ha hagyjuk élni még egy-két napig, vagy ha nem (ennek részletezését inkább kihagyom). Végül is az első verzió nyert; ezután naponta többször elmentem megnézni, mi van vele. Egy-két nappal később eléggé megörültem, amikor már csak alig lehetett észrevenni, hogy sántít. Kemény műfaj lehet malacnak lenni.
Ha már elsétáltunk az állatokhoz, Apolka tartott egy profi túravezetést. A bikaborjak, lovak, mangalicák meg a rackajuhok voltak elérhető közelségben, úgyhogy első körben őket néztük meg. Csak később fedeztem föl pár kecskét meg pulykát egy eldugott sarokban, remélem, azért etetni nem felejtik el őket :)
Megnéztük a halastavakat is, elég szépek. Van egy csomó madár. Horgászok még nincsenek, de ha elkészülnek a szalonnázók meg a kis ház a félszigeten, tuti lesznek.
Hogy ne csak turisztikából álljon a nap, meg hogy végre be lehessen fejezni a bálázást, segítettem bálázógépet szerelni.
Az előző nap ugyanis elszakadt az egyik heveder a nyolc közül. A félreértések elkerülése végett a heveder ebben az esetben egy széles gumiszalag a bálázógépben, nem pedig hegymászócucc. (Amikor Gergő először mondta, hogy nézzem a két szélső hevedert, nem tudtam, miről beszél, pedig kiszúrták a szemem.) Ha elszakad egy heveder, akkor jön egy költői nevű munkafolyamat, a "végtelenítés". Annyira tetszett ez a név, hogy lelkileg ottragadtam a bálázógépjavítás mellett egész héten. Sajnos sokszor fizikailag is ott kellett lenni, ezek a gépek többet rosszak, mint nem. (Persze lehetne venni teljesen újakat is 10-20 millióért, de hát kinek van arra pénze?) Vissza a végtelenítéshez. A heveder egy véges dolog, amit végtelenül hosszúnak tűnő ideig kell körbe-körbe forgatni, emiatt aztán végteleníteni kell. Kap egy-egy fogsort a két végére és foroghat.
A munka nehezebb része talán nem is ez, bár elég erősen kell rászorítani a satut a szalagra, hanem a helyes visszafűzés. Főleg az első alkalommal fordult elő többször is, hogy azt hittük, hogy most már tényleg jó lesz, amikor észrevettünk egy újabb kihagyott lyukat.
A bálázógépnél mindig lehet feladatot találni, még ha be is fejezted a szerelést. Például mindig lehet tisztább, mint amilyen. A forgó tengelyekre - különösen a négyszög alakúra - könnyen rátekeredik a széna, onnan aztán tuti nem lehet egykönnyen leszedni. Gergő ezt utálja csinálni, nekem még nem volt kialakult álláspontom az üggyel kapcsolatban, úgyhogy én csináltam. Egyébként is könnyebben betekertem magam a bálázó belsejébe, aztán később az is kiderült, hogy én meg inkább szeretem csinálni, mint nem. Persze ez körülbelül olyan fölösleges tevékenység, mint beágyazni reggel, másnap reggel úgyis csinálhatod megint. (Csináltam is másnap, meg azután, a média meg persze rákattant a Flashdance-fílingre, szerencsére táncolnom nem kellett.)
Délutánra sikerült megjavítani, ez újabb bálázást jelentett, mert hát ugye másnapra megint esőt mondtak. Most már én is mentem, legalább Gergő nem aludt el az unalomtól. A bálázáshoz tartozó traktor (ami nem ugyanaz, mint amivel sodortunk) szinte tökéletes: egy hangszigetelt, mp3-lejátszós, klímás darab. Egyetlen hibája, hogy továbbra sem két emberre találták ki. A benne töltött idő nagy részét a lehető legkisebb kényelmetlenséget okozó testhelyzet kikísérletezésével töltöttem. A végső változatban kuplung mellett a padlón kötöttem ki, ami sokat elmond a többi testhelyzet komfortfokozatáról :)
De még ezzel együtt is jó volt, Gergő mesélt Hollandiáról meg a vadászpilóták kiválasztásáról, ötpercenként meg kiugrottam elvágni a kötözőmadzagot, mert valamiért persze nem működött rendesen. Aztán öt-tíz bálával a vége előtt megint nem tetszett valami a gépnek, úgyhogy gondolta inkább befejezi. Ez egy újabb kört jelentett csütörtökön, de legalább remek bálázós képek is készülhettek a Nők Lapjába. De erről majd később.
Hogy a nap fárasztó volt, onnan gondolom, hogy másnap hajnalban szemüvegben és égő lámpával keltem, és gyorsan befejeztem a félbehagyott szót az sms-ben, ami közben elaludtam.
