Péntek reggel, amikor más még egyik oldaláról a másikra fordul, amikor még az egész város alszik, mi akkor keltünk. Hajnali 3-kor, hogy fél 4-kor már a kenyérsütés fortélyait sajátíthassuk el a pékségben.
Azért nem mondom, nagyon álmosak voltunk, de azért időre elkészültünk, átbattyogtunk, ugyanis a pékség a szállásunk udvarán található egész közel. Ebben a pékségben sütik Marosvásárhely legjobb kenyerét!
Amikor odaértünk, nagy örömmel fogadtak minket. Picit tébláboltunk és miután nincsenek véletlenek, a rádióból épp ez a zene ment: Wherever you go, Whatever you do. Picit el is gondolkodtam rajta, de szerencsére nem vetettem alá magam a gondolataimnak hiszen munkába kellett állnunk.
Megtekintettük a dagasztógépet, ami már szépen dolgozott, kikentük a sütőformákat, aztán menetközben megérkezett az erősítés. Megérkeztek a kollégák, akik minden nap sütik a fenséges kenyeret! Miközben sültek, addig elkezdtük a papírzacskókat felcímkézni, aztán az első sütést már csomagolhattuk is zacskókba, aztán ládákba. Ez egy CSODA! Ahogy a lisztből egy ínycsiklandóan finom, illatos kenyér lesz a végeredmény, ami kézzel fogható és mindenki csak ámul-bámul amikor találkozik vele.
Persze azért annyira nem egyszerű itt sem a feladat. A kenyereket be kell dobálni a 300 fokos kemencékbe, ha megsültek kb. 1 óra után ki kell venni és lereszelni róluk a megégett részt.
A dagasztás kivételével tényleg minden kézzel történik. Jocó mesélte, hogy a pékség indulásakor ő dagasztott kézzel, volt hogy egy nap többször is, amitől szépen megizmosodott. Erre tényleg azt mondhatjuk, hogy ez egy kézműves kenyér. Ha már ilyen szép divatos kifejezéssel szeretnénk illetni. Divat ide vagy oda, a tények sokszor magukért beszélnek. Sosem fogom elfeledni a frissen sült Gal kenyér illatát.
A pékségből sajnos el kellett köszönnünk, mert további feladatok vártak ránk még a nap folyamán. A kollégák nagyon megkedveltek minket, és nem is akarták, hogy elmenjünk, de hát sajnos tovább kellett folytatnunk a napot. Szóval mi már fél 8kor indulásra készen vártunk István Gazdánkat, aki még alig pihente ki magát, úgy kellett ébreszteni, aztán végre 8kor már a Tanyán voltunk újra. Sanyi és Valentin már szorgosan etették az állatokat. Mi mit sem sejtettünk mit történt az éjjel. És ők sem árulták el, csak egy kis idő után. Éjjel 8 db mangalica kismalac született. Jajj gyorsan mentünk megnézni őket, volt köztük szürke csíkos, rozsda csíkos és feketék. Még a köldökzsinórt is húzták maguk után. Nagyon megható volt, ahogy az anyjuk körül sertepertéltek. Aggódtunk picit, nehogy az anyuka, rájuk lépjen vagy rájuk feküdjön.
Ezután gyorsan még felrohantunk a fent állomásozó birkákhoz, ugyanis pár nappal ezelőtt találtunk 1 szarvat, amit az egyik birka elhagyott és megbeszéltük, hogy hazavisszük. Így hát felmentünk érte, és ott volt érintetlenül. Meg persze a kardio edzés is már ránk fért, szinte elszoktunk az emelkedőtől. Szóval felszarvazva szó szerint, de nem átvitt értelemben mentünk lefelé a dombon. Indultunk, mert igazából a mai nap a pihenésnek volt szentelve.
Marosvásárhelyen a Tutun nevű magyar kávézóba ültünk be elindítani a reggelünket olyan hagyományos városiasan. Jól is sikerült. Annyira erőre kaptunk, hogy egészen a Medve-tóig jutottunk. Ahol kicsit sétáltunk, megnéztük a tavakat, beszélgettünk.
Séta közben István Gazdánk még rímekre is fakadt:
„ Úsznak a Medve-tó taván a hattyúk, hogy itt vannak Katáék le sem tagadhatjuk”
Persze ezzel is sikerült minket nevetésre bírnia, nem mintha nem lett volna jókedvünk az idáig.
Délután még volt egy kis lopott szabadidőnk a közös búcsúvacsoránk előtt. Így úgy éreztük, mindannyiunknak jót tenne egy kis szusszanás, hiszen hajnali 3 óta talpon vagyunk. Így is lett. Aztán 5 órára száguldottunk Vármezőre, ahol közös búcsúvacsorát szerveztek számunkra. Mi értünk oda elsőnek. De aztán érkeztek a többiek is. Egyik beszéd meghatóbb volt a másiknál. Például Szakács Roland arra világított rá, hogy abba gondoljunk csak bele, hogy ezek a gazdák 1 hetet ránk áldoztak az életükből, a privát szférájukba engedtek be minket. Vajon ugyanez fordítva is megtörténne? Hát igen, ez nagyon jó elgondolkodtató kérdés, vajon ha ezt a programot hazánkban próbálnánk ki lennének-e hasonlóan lelkes gazdák?
Optimista vagyok, csak bízni tudok abban, hogy lennének!
************************************************************************************
Napi beszámolók: