A vasárnap reggeli érkezést követően fokozott tempóban hagytuk el a pályaudvart fogadó gazdámmal, Árpival. Árpit már ismertem tavalyról, hiszen akkor is volt kalandora, Matyi személyében, aki jórészt az esztenán töltötte ideje nagy részét, és próbálta elsajátítani a pásztorkodás alapjait. A tavalyi kaland során nekem is volt szerencsém feljutni oda 1 nap erejéig, és már akkor megtetszett az ottani hangulat. Ezt mifelénk lehet inkább úgy mondanák, hogy „elkapott az esztenás feeling”.
Árpival Csíkszeredából hazafelé tartva természetesen egyből szóba került, hogy szeretnék-e egyáltalán felmenni az esztenára, mennyi napot vállalnék be ott, és ezen kívül még mihez lenne kedvem. A tavalyi élményekből kiindulva az esztenás lehetőséget semmiképp sem szerettem volna kihagyni, és azt hogy hány napig tart majd számomra a pakulárság, alapvetően két dologtól tettem függővé. Egyrészt feltett szándékom volt, hogy a tavalyi kurdarcok után legalább alapszinten megtanuljak kecskét és juhot fejni. Ezzel kapcsolatban csak annyi fenntartásom volt, hogy ha kitartó próbálkozásaim nem vezetnek eredményre (előzetesen kitűzött cél pár csepp tej/tőgy:P), és így ott-tartózkodásom idején drasztikusan lecsökken miattam az esztenán fejt napi tej- és ezáltal az abból előállított sajt összmennyisége, akkor a pásztorok rövid időn belül kiteszik a szűrömet a főhadiszállásról. A másik sarkalatos kérdés, hogy a nyájat őrző megközelítőleg 20 db kutyával - melyek egyébként a medvéken és farkasokon kívül az idegenekre is egyből ugranak -, sikerül-e belátható időn belül összehaverkodni. Ezek voltak tehát előzetes reményeim, de ne szaladjunk ennyire előre.
Árpi és családja Madéfalván él, és annyi mindennel foglalkoznak, hogy felsorolni is sok. Egy hét is kevés volt hozzá, hogy kicsit átlássam a főbb tevékenységi köröket, de ez arrafelé teljesen normális. Tavalyi fogadó gazdámnál, Ferdiéknél is hasonló volt a helyzet; nem volt könnyű felvenni a ritmust. Az egész nap egy véget nem érő szervezőmunkának tűnt, mind a munkahelyi, mind a családi logisztika szempontjából. A napi menetrendet általában meg se próbáltam átlátni, könnyebb volt inkább sodródni az eseményekkel:) Árpiéknál sincs ez másként; ők többek között gazdálkodással - növénytermesztéssel, és állattartással egyaránt -, illetve vendéglátással is foglalkoznak, egy panziót üzemeltetnek Csíkrákoson (Madéfalva szomszédságában). A nyári évszak a fentiekből következően különösen sűrű időszak, hiszen a gazdálkodás kapcsán is ekkor van a legtöbb teendő, illetve a vendéglátás tekintetében is teljes kapacitással működnek. Ráadásul Árpi abszolút törekszik rá, hogy személyesen is minél több időt töltsön a panzió vendégeivel, illetve amennyiben igénylik (vagyis általában mindig) különféle programokat is szervezzen számukra.
Visszatérve az első napra: vasárnap reggel első utunk a panzióhoz vezetett, hiszen alapvetően itt voltam elszállásolva. Maga a panzió (nem kicsit) festői környezetben fekszik. Az udvarán több borvízforrás is található, a helyiek közül is sokan járnak ide lovas szekérrel vízért, sőt a panzióvendégek is előszeretettel mennek ki az udvarra PET-palackjukat feltölteni. A panzió mellett közvetlenül egy patak folyik, mely amúgy nem sokkal messzebb az Oltba torkollik, másik oldalán pedig a Bogáti-hegy található, tetején egy kis kápolnával. Megérkezésem után azt gondoltam szükségem lesz egy pár órára, hogy kipihenjem a vonatút fáradalmait, de aztán úgy döntöttem, hogy ez az egy hét nem túl hosszú idő, így inkább elindultam körülnézni a környéken. Átsétáltam Madéfalvára, ahol vasárnap lévén részt vettem a szentmisén, majd tettem egy kört a faluban, ahol mondanom se kell érdeklődő pillantások kíséretében tudtam csak végighaladni. Csíkrákos felé visszaindulva útba ejtettem a Bogáti-kápolnát is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Csíki-medencére, illetve látszanak a Hargita vonulatai is, valamint az a terület - a Gácsonalja -, ahol az esztena, és egyben Árpi állatai is legelésznek. Ezt az a látképet egyszerűen nem lehet megunni, több napon keresztül is elbírnék „mozizni” a tájban:)
De az első napnak ezzel még korántsem volt vége, sőt…:P A tavalyi évhez hasonlóan idén is sor került egy nyitó bulira Gáll Leventénél! A hangulatra idén sem lehetett panasz, a menü fantasztikus volt: előételként sajtok, és egyéb helyi finomságok, némi pálinka kíséretében, majd birkapörkölt, csíki sör, és végül frissen sült fánk; a jó hangulatról pedig a fogadó gazdák mellett zenészek gondoskodtak. Külön öröm volt számomra, hogy azokkal a székely gazdákkal, akikkel már tavaly is találkoztam, úgy üdvözöltük egymást, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára:) Rögtön előjöttek a tavalyi felejthetetlen pillanatok, és közben kezdetét vette a közös nótázás és tánc, mely egy idő után a padokon folytatódott. Ekkor már szerintem mindenki szeretett volna minél előbb vízszintes testhelyzetbe kerülni, és lelkileg készülni, hogy a következő naptól egy hét fizikai meló vár rá, de Lukács Gabi – fogadó gazda Csíkdánfalváról – felvetette, hogy mi lenne, ha folytatnánk a bulit Dánfalván a falunapon. Némi huza-vona után végül összeverődött egy kis csapat, és átcsoportosultunk a szomszéd faluba, ahol további 3 és fél órán keresztül táncoltunk a színpad közvetlen előterében, amit Gábor csak úgy kommentált, hogy legalább feldobtuk a bulit.:P Miután végső erőtartalékainkat is eltáncoltuk, hazafelé vettük az irányt, ami szintén kicsit kalandosra sikerült, mivel 8-an zsúfolódtunk be az 5 férőhelyes terepjáróba, de sok jó ember sok helyen is elfér alapon mindenki felvette a számára túlélhető pozíciót, és épségben haza lettünk szállítva, majd, mint akit fejbe vágtak, hajnali 4-kor mély álomba zuhantam.:)
