A vizsgaidőszak jelentette több hetes kémiakönyvek fölé görnyedés után úgy döntöttem, hogy a jól megérdemelt nyári vakációmból egy hetet ezúttal nem Budapesten töltök, hanem inkább megismerkedem a vidéki élet és munka rejtelmeivel. Ehhez nyújtott kiváló lehetőséget a Vidék Kaland Program, amelynek keretén belül különböző vidéki gazdaságok egy hétig látták vendégül a hozzám hasonló érdeklődő és nyitott városi fiatalokat. Engem Hajdúdorogra, a Szakál tanyára osztottak be, egy nagy tejgazdaságba. Nagyon örültem ennek - mint később kiderült, jogosan. :)
Július 17-én vasárnap délután négy órakor érkeztem meg a debreceni vasútállomásra,
én pedig kicsit úgy éreztem magam, mint Kathleen Turner A smaragd románcában, hiszen az öltözködésem alapján biztosan nem sokan gondolták, hogy a következő egy hetet a hajdúdorogi Szakál tanyán töltöm majd. Ugyanis magas sarkú cipőben, sárga miniszoknyában és fehér felsőben, kifestett körmökkel vártam Szakál Ottót, aki a fogadógazdám volt, és aki még a megérkezésem előtt szólt, hogy késik egy kicsit. Mindig is fontosnak tartottam az első benyomást, én pedig azt akartam, hogy tudják, egy igazi nővel van dolguk, és azt is tudtam, hogy bebizonyítom majd nekik, hogy nem vagyok elkényeztetve, és nekem bizony nem büdös a kétkezi munka.
Nem tagadom, hogy izgultam rendesen, de ki nem izgult volna egy ekkora kaland és megmérettetés előtt, persze ez nem tartott sokáig, hiszen negyed óra múlva egy óriási Toyota terepjáró farolt be a parkolóba, a szélvédő mögött elhelyezett tanyasi rendszám pedig segített beazonosítani, hogy csakis ő lehet a gazdám és mentorom, Ottó, akinek keze alatt szorgos munkával töltöm majd az előttünk álló néhány napot.
Hajdúdorogra az út kb. fél óráig tartott, a bemutatkozás után pedig rögtön elkezdtünk egymással beszélgetni a kocsiban. Az út jó hangulatban, de értelemszerűen még kissé feszengve telt, a megérkezésünk után pedig megismerkedtem a családdal: Szakál Péter és Szakálné Marika néni voltak a büszke szülők, a fiaik közül pedig a harmincas éveiben járó Péter a legidősebb, míg a huszonéves Tamás a legfiatalabb, Ottó pedig a középső gyerek a családban.
Megmutatták a szobámat, a házat, s ismét csak örültem, hogy szép helyre kerültem.
Az első este még mindenki kissé zárkózott volt, de a szalonnasütés közben előkerült az ízletes házi pálinka, amitől rövidesen megeredtek a nyelvek, engem pedig azonnal beszippantott a Szakál tanya különleges atmoszférája. De ez még önmagában kevés lett volna, hogy jól és felszabadultan érezzem magam, ám mivel az összes családtag nagyon kedvesen fogadott, ezért aztán a fokozatosan oldódó ismerkedés közben egyre határozottabban éreztem, hogy a lehető legjobb helyre kerültem, hiszen kivétel nélkül mindenki nagyon rendes és tisztelettudó volt, személyükben igazán becsületes és tisztességes embereket ismerhettem meg.
A társasági élet az első ismerkedős estét követően pedig csak egyre intenzívebb és hangulatosabb lett, így visszatekintve pedig már tudom, hogy ezeket a szeretettel teli közös összejöveteleket sosem fogom elfelejteni. Hétfőn este például slambucot készítettünk Marika néni vezényletével, ami nagyon finom volt, és mivel ekkorra már mindenkivel összebarátkoztam, a hangulat olyan laza volt, mintha évek óta ismertük volna egymást. Kedden este a legidősebb Szakál-fiú, Péter tartott egy kisebb bulit, előkerültek a kolbászok, amikkel úgy pózoltam, akár egy igazi farmer-lány, közben olyan sokat nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult, és úgy ölelkeztünk-puszilkodtunk, mint a régi jóbarátok.
Csütörtökön este a tiszteletemre sok fiatal gazdát hívtak meg, sőt, még a pap is tiszteletét tette az eseményen, ami nagyon jól esett. A bográcsban nyolc kiló húsból rotyogott a pörkölt, sokat koccintottunk, miközben az élet ügyes-bajos dolgairól és örömeiről egyaránt beszélgettünk, hajnalra pedig úgy izzott-parázslott már a hangulat, hogy táncra is perdültünk, sok móka és kacagás közepette – nem véletlen, hogy mindvégig olyan érzésem volt, mintha egy népmese szereplője lennék, aki egy tündéri lakodalomba csöppent.
Szombaton elérkezett a búcsú napja, én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy ilyen gyorsan elröppent ez a néhány nap. A felejthetetlen élményeknek azonban ezzel még korántsem szakadt vége, hiszen engem is elvittek a hajdúnánási bionapokra, ahol olyan gyönyörűséges húslevest kóstolhattam meg, amitől bizony még Krúdy Gyula Szindbádja is mind a tíz ujját megnyalta volna, miközben repetáért könyörög a háziasszonynak, csinos nyári ruhámban pedig még a polgármester színe elé is járulhattam, aki természetesen nagyon kedves volt velem, mint mindenki más.
Útravalónak rengeteg finomságot kaptam, a debreceni vasútállomáson pedig, nem tagadom, kicsordult a könnyem bánatomban, hogy vissza kell térnem jól megszokott életemhez Budapestre, miközben szívem szerint még velük maradtam volna. Hiszen habár voltak elképzeléseim, hogy milyen élmények várnak rám ezen az egy héten, de mindazon dolgok, amiknek végül részese lehettem, minden fantáziámat felülmúlták. Semmit sem sajnáltak tőlem, és mindent megosztottak velem önzetlenül, én pedig sohasem mondtam nemet, ha megkínáltak valamivel. De hogyan is tudtam volna nemet mondani nekik, ezeknek a jószívű, törődő és figyelmes, igazi-kincs embereknek, akikről sokan példát vehetnének, hogyan kell felnevelni, ellátni és egyben tartani egy népes családot, hogy hogyan kell keményen, lelkiismeretesen és hatékonyan dolgozni, arról nem is beszélve, hogy odafigyelni egymásra és szeretni a másikat, amiről sajnos egyre többen hajlamosak igen hamar és könnyelműen elfeledkezni.
Hazaérkezésem óta többször beszélgettem velük telefonon, meséltem nekik és ők is meséltek magukról, én pedig tudom, hogy jövő nyáron is visszatérek majd hozzájuk, mert eme néhány nap során olyan megható élményekkel és hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyeket szívembe zárva fogok őrizni még hosszú évekig.
(Folyt. köv.: 2. rész: Munka a Szakál tanyán)
