Vasárnap délután a Nyugatiból induló vonaton kalandortársammal, Eszterrel már izgatottan latolgattuk, vajon milyen lesz majd. A munka. Hogy fogjuk bírni? Zokszó nélkül meg tudjuk csinálni a ránk bízott feladatot, vagy szégyenszemre feladjuk? Fogadó gazdánkkal, Hegedűs Zsolttal már a felkészítő napon találkoztunk, az ő tanyáján zajlott az esemény, és bár házigazdaként rengeteg dolga volt és csak pár szót tudtunk váltani, már akkor meggyőződhettünk róla, hogy egy kedves, vidám, nagyon szimpatikus ember.
Mikor a másfél órás vonatút után megérkeztünk Kecskemétre, Zsolti már a pályaudvaron várt ránk és rögtön a tanyához hajtottunk. Bár már előzőleg voltunk ott, újra körbevezetett minket a gazdaságban és mindent rendre megmutatott és aprólékosan elmagyarázott. A Hegedűs-gazdaság fő profilja a húsmarha és a csirke, illetve a szántóföldi növénytermesztés, de akad itt ló, birka, kecske, sőt még egy nyúl is. Hát, itt nem fogunk unatkozni – gondoltuk.
Másnap reggel, ahogy az illik, már korán talpon voltunk, hiszen hét órakor kezdődött is a munka. Először rengeteg ládát felpakoltunk egy utánfutóra, majd Zsolti szüleinek házához hajtottunk, ahol az első kihívással szembesültünk; többszáz kiscsirke várta, hogy bepakoljuk őket ládákba, majd elvigyük a tanyára. Igen ám, de én személy szerint még sosem fogtam meg csirkét egyedül, így hát kezdetben félve közelítettem hozzájuk. A gazda elmondta, hogy ha lekapcsoljuk a lámpát az ólban, az állatok megnyugszanak, és nem fognak szaladgálni. Annyira. A kezdeti félelem után hamar belejöttünk, és nemsokára már egyre bátrabban és gyorsabban ment a munka. A gazdaságba visszaérve kipakoltuk a csirkéket, majd megetettük őket az előre odakészített táppal, és elmostuk az itatóikat. Utóbbi művelet alatt mi is legalább olyan vizesek lettünk, mint az itatótálkák. Eddigre persze már jócskán porosak és koszosak voltunk, úgyhogy egy kis víz meg se kottyant.
A nap kétségtelenül egyik legizgalmasabb része következett, eljött az ideje ugyanis, hogy megetessük a bocikat. Mivel a borjak száma jóval meghaladja a tehenekét, azoknak nincs elég tejük, és tápszerrel kell etetni a kicsinyeket . Meleg vízzel elkevertük a tápot és egy három cumival felszerelt vödörbe öntöttük, amit a kis jószágok orra alá kellett tolni. Mondanom sem kell, zajos (pontosabban csámcsogó) sikert arattunk. Csak úgy fürdőztünk az élvezetben, ahogy láttuk, hogy ezek a nagyonnagyon aranyos állatkák mekkora örömmel esznek. No persze itt sem ment minden simán. Nem mindegyik borjú akart szopni, és valamelyik hosszas próbálkozás után sem fogadta el tőlünk a tápszert. Akik viszont igen, azok döfködő mozdulatokkal tették ezt, ahogy az anyjuk tőgyét is szokták, hogy több tejecske jöjjön belőle. Itt nem jött több tápszer, de a vödörben levő mennyiségnek a fele ránk ömlött. Persze azonnal megbocsátottunk nekik. Hát hogyan is lehetne egy ilyen apró állatkára haragudni? . Különben, eddigre már megszoktuk, hogy itt bizony nem marad tisztán a ruhád, akárhogy is vigyázol. De szerintem ettől kalandos igazán.
Az estét is a baromfival töltöttük. Hét óra felé jött egy vevő a tanyára, aki kétszáz fekete jércét akart venni. Hát, több buktatója is volt a dolognak. Először is, mivel még nem volt sötét, és beszűrődött a fény, az állatok nem nyugodtak meg, hanem össze-vissza szaladgáltak a számukra kialakított fóliasátor alatt. Ráadásul a rohangálók közül ki kellett választani a feketéket, mégpedig a nagy feketéket. Körülbelül háromnegyed órát töltöttünk a hajkurászásukkal (ami nekem sokkal többnek tűnt), és alaposan megizzadtunk, mire végeztünk. Hát, mindenképpen érdekes és tanulságos háromnegyed óra volt, de azt hiszem, nem fogok csirkét tartani.
A napot egy benzinkútnál zártuk, ahol nem kevesebb, mint ezer liter gázolajat vásároltunk. Nem kicsiben gondolkodunk itt kérem szépen, a kombájnnak szüksége van a megfelelő mennyiségű üzemanyagra. Ezek után késznek nyilvánítottuk az aznapi munkát, és a várva-várt zuhanyzás következett; hát volt mit lemosni, nem tagadom. Fáradtan, de tele új élményekkel kerültünk ágyba.Én még álmomban is csirkék tollait éreztem a kezem alatt.