Talán azzal kezdeném, hogy röviden összefoglalom miért is jelentkeztem erre a programra. Bár voltam már Erdélyben, eddig csak turistaként volt szerencsém ide eljutni. Amikor olvastam az AGRYA felhívását egyből kedvet kaptam ahhoz, hogy jelentkezzek. Azt nem mondanám, hogy sok előzetes elvárásom volt, abban viszont biztos voltam, ha újfent sikerül eljutnom Erdélybe, az egy életre szóló élmény lesz, és ez 100%-ig be is jött.
Jelenleg még egyetemista vagyok, és tanulmányaim alatt az egyik fő terület, ami az utóbbi években érdekelt a vidékfejlesztés volt. Itthon már több kisebb, elsősorban társadalomtudományi megközelítésű kutatásban vettem részt, és nagyon kíváncsi lettem, hogy a székelyföldi program révén milyen más benyomásokra fogok szert tenni. Mondanom se kell teljesen más Székelyföldön a vidék, de nem csak a természeti környezet tekintetében, hanem a vidéket hagyományaiban őrző és felelősen gazdálkodó lakosság tekintetében is.
A program emellett lehetőséget nyújtott arra is, hogy betekintést nyerjek - ha csak egy kicsit is - a székely családok mindennapjaiba. Ezzel kapcsolatban voltak csak fenntartásaim, akár a fogadó család kapcsán is, hogy mennyire fognak teljesen idegenként kezelni, de pár nap után kiderült számomra, hogy nem tudok olyat kérdezni, amire ne válaszolnának szívesen.
Július 20-án késő délután indult a vonatunk Csíkszeredába. Este még sötétedés előtt az Alföldön haladtunk, majd mikor másnap a vonaton felébredtünk már Maroshévíz térségében jártunk, egy kis patak partján fekvő székely falu képe jelent meg előttünk. Nagy volt a váltás az otthoni tájhoz képest, de ez az első benyomás már pozitív érzéssel töltött el minket. A vonatról leszállva a fogadó gazdák mellett a helyi sajtó pár képviselője várt minket Szeredában. Talán valamennyi kalandortársam nevében mondhatom, hogy nem éreztünk magunkat túl szalonképesnek a fotózkodáshoz a 14 órás vonatozás után, de szerencsére hamar megtalálta mindenki a fogadó gazdáját, és rögtön indultunk is a szálláshelyünkre.
A kiutazás előtt feltették azt a kérdést, hogy van-e olyan személyi körülmény, amire a fogadó gazdának számítania kell, én erre csak annyit jelöltem meg, hogy ha lehet, vasárnap katolikus szentmisén szeretnék részt venni. A fogadó család szintén vallásos, két kisgyermekük van, és Csíkmadarason élnek. A fogadó gazdám Ferdinánd, alias Ferdi egy kertészet vezetője, így a munkanapok egy részét én is ott töltöttem. Vasárnap a megérkezést követően, szinte csak pár percem volt, hogy átöltözzek és már indultunk is Hargitafürdőre. Ferdi nagyobbik fiának keresztapja, Rezső ugyanis pap, és nyári szabadságát épp Hargitafürdőn tölti, ahol minden nap misézik, így mi is oda mentünk templomba. Ez körülbelül egy órás útra van Csíkmadarastól, de még időben érkeztünk. Hargitafürdő nem messze található a Hargita-hegység legmagasabb csúcsától, a Madarasi-Hargitától. Télen sípályák működnek itt, nyáron sokan jönnek ide bringázni, túrázni, edzeni, kalandparkozni. A templom, és a hozzá tartozó plébánia a település egy eldugott részén fekszik, fenyőfákkal körülvéve, rendkívül szép természeti környezetben, és természetesen fából készült. A misét követően Rezső vendégül látott minket egy menta teára, ami 1300 m-en, a „tizenpárfokos hőségben” azért jólesett mindenkinek.
Vasárnap délután nyitóbulira voltunk hivatalosak Gáll Leviékhez (az egyik fogadó gazda) Madarasra. Ezzel a bulival vette kezdetét a 10 napos vidék kaland egy 10 napos hízókúrával egybekötve. Szinte minden másnap jöttek tv-sek, rádiósok forgatni a kalandorokhoz, és sokszor feltették azt a kérdést, hogy mit viszünk haza magunkkal. Erre részben könnyű válaszolni, hiszen mindenképp rengeteg élménnyel gazdagodtunk, de másrészt erről mindig eszembe jutott, hogy végül 3 kiló plusz súllyal tértem haza. Eszméletlen sok finomságot ettünk, ittunk, ha éppen üres volt a tányérod, poharad - ami nyilván azt jelentette, hogy ízlett minden - már töltötték vagy rakták az újabb repetát, vagyis egy idő után be kellett vetni az a taktikát, hogy vagy lassabban ettél, vagy hagytál még egy keveset az edényben, ezzel viszont nem akartál senkit megsérteni, hogy azért hagytál, mert nem ízlett volna. Szóval ez a taktika általában nem jött be, de aztán pár nap után már senki nem foglalkozott azzal, hogy jóval többet eszik, mint idehaza, elvégre dolgozni (is) jöttünk, oda meg kell az energia. A nyitóbuli során végül mindenki, gazdák és kalandorok egyaránt összehaverkodtak, majd elindultunk haza, de persze előtte még sok szerencsét kívántunk egymásnak. Reméltük, hogy egy hét múlva, amikor majd újra találkozunk, mindenki hasonlóan jó hangulatban fog mesélni az eltelt egy hétről, és hogy senkit nem esznek meg addig a medvék.
Ugyan elhatároztam, hogy minden nap fogok blogolni, de már az elejétől fogva nem kicsit fáradtan zuhantam ágyba esténként. Blogolás helyett viszont azt találtam ki, hogy folyamatosan fényképezek mindent, és utólag visszanézve újra felidéződnek majd az események, és könnyebb lesz a blogot megírni. Így összesen kb 1200 kép jött össze a végére, ezek közül párat természetesen a beszámoló közé is be fogok szúrni.
(Nyitóképnek azt raktam be, amit a szobám ablakából láttam, háttérben bal oldalon kicsit elkülönülve az Egyeskő látható, a Békás-szorostól nem messze.)
