Hogy ne maradjon ki a vége sem. Kevésbé szokatlan, kevésbé szép, de legalább dupla utolsó nap. Pont a hét végére, Budapesten.
Már eddig is többször dobálóztam a napok hosszúságával, de a pénteki tényleg a leghosszabb volt az összes közül.
Már önmagában megnyerné a versenyt a hajnali négyre tervezett kelés, hogy bepakoljuk a már önmagában is százvalamennyi kilónyi hurka-kolbászt, plusz még egy csomó zsírt, kolbászt, meg szalonnát. Persze az az elkényeztetett biológiai ritmusom megint bojkottálja az ébresztőórát, úgyhogy "csak" ötkor kelek. Már menni kéne, de még mindenki álmosan pakol. Hat után valamivel végre sikerül elindulni (vö. melyik út megyen itt Budára, kutyavásár). Szinte már az induláskor elkésünk (a szervezők azt kérték, érjünk oda fél hattól fél kilencig; barátságos feltételek vidékieknek). Szerencsére a fél kilenc igazából kilencet jelent, legalábbis az egyik szervező azt mondta, hogy csak akkor zárják le a közeli utcákat. (Persze, mint később kiderült, mindenki mást mondott...) A városban már a lezárás előtt is dugó van, de kilenc előtt pár perccel odaérünk — ha nem zárják le előbb az utcát. Megkerüljük a fél várost, Erzsi néni már most hazamenne, aztán mégis beállhatunk kipakolni.
A sátrunk a Lánchíd mellett van, néhány turista lézeng csak, munkanap van végül is. A kóstolóra persze jönnek az emberek, kész sáskajárás, hamar fogynak az előző este megsütött hurkák. Csak néhányan vesznek valamit, leginkább kolbászt, másnapra ki kell találni valami jobban működő rendszert. Azért van néhány komolyabb érdeklődő is. Például egy budai vendéglős, aki szereti tudni, honnan jönnek az alapanyagai, ezért főleg kisebb gazdaságoktól szeret anyagbeszerezni. Nagyon jó hely egyébként, nemrég voltam ott.
A nap mélypontja, amikor kiderül, hogy éjfélig kell maradnunk. Már délután háromkor percenként nézünk az órára, Gergő ráadásul a héten szerintem tíz órát aludt összesen.. Délutánra kevesebb direkt napfény és több ember jut, de a nyers cuccok nagy része még mindig a hűtőládákban pihen. Éjfélre a környező árusok nagy része már elment, de a mi kocsinkat valamiért még mindig nem akarják beengedni. Egy órát várunk, amíg legalább a szomszéd utcában meg lehet állni, és mérgünkben azon gondolkozunk, másnap nem jövünk. Persze köt a szerződés.. Gergő ezért kitalálja, hogy legalább a friss dolgokkal hazamegy, hogy ne romoljanak meg.
Szombaton csak tízig tart a munkaidő, de hát ugye mindent a vásárlókért, végül is az ipari forradalom idején hosszabbak voltak a műszakok (azért az előző napi adag még azt is súrolta). Ezt csak Apolka és Gergely gürcöli végig (Erzsi néni vezetett haza a hússal). Sajnos nem tudok egész nap segíteni, és sajnos úgy alakul, hogy pont ott vagyok a tűzijátékon (ennél jobban kevés rendezvényt szoktam elkerülni).
Óriási a hajtás, ezerkétszer több ember. Amikorra odaérek, éppen hatalmas sor kígyózik a sátorhoz, alig tudom rajta átverekedni magam. Az új rendszer az, hogy a kóstolók helyett kész kaja van, amivel István folyamatosan ingázik az egész városon keresztül. Mindig elfogy valami, kenyér, szalvéta, hurka, energia. Van egy olyan fél óra, amikor csak zsírszalonnát lehet venni, még kenyér sincs hozzá. :) (Megjegyzem: így is voltak néhányan.) Egy társaságnak sikerül bizniszelni Apolkától egy csücsök szalonnát, egy törött, színesen villogó műanyag kardra. Mindkét fél elégedett.
A tűzijáték után elkezdenek hazafelé szállingózni az emberek, úgyhogy eléggé szorítunk Istvánnak, hogy átvergődjön az utolsó adag hurka-kolbásszal a Lágymányosin. Kábé tízre ér oda, pont, amikor fontoskodni kezdenek a szervezők, hogy most már tényleg zárjunk be. Persze a nyakunkon egy nagy adag kaja, az emberek meg éhesek és minden más zárva, úgyhogy ameddig István egyezkedik (= eltereli a figyelmet), nagy részét sikerül eladni. Persze még így is marad egy kis enni- meg pakolnivaló, de energia is a feszültség-levezetésre. De már programon kívül.
