Kedves Olvasó!
Újabb hosszúnak ígérkező nap következett. Hajnali kelés… hiszen a lucernát csak addig lehet bebálázni, amíg harmatos. Ez olyan romantikusan hangzott…
Ébredés után nem sokkal rögtön egy egész napos Zetoron zötykölődés következett. A bálázó gép, igen érzékeny lelkű jószág (akár csak a többi mezőgazdaság gép, ahogyan észrevettem), mert három bála után bemondta az unalmast és lehetett szerelni. Persze az itt dolgozó emberek multifunkcionálisak, mint a svájci bicskám, így nagyon rövid idő elteltével újra indultunk.
Természetesen megengedték, hogy vezessem a bálázó gépet. Nem is volt olyan bonyolult…
Közben sokat mesélt a traktoros az itteni emberek mindennapjairól, jövőképéről, miegymásról. Nagyon jól esett, hogy személyes dolgokat is megosztottak velem, kezdtem úgy érezni, hogy befogadnak. Érdekes, hogy ezért 230 km-t kellett megtennem…
Visszatérve a bálázáshoz. Néhány digitális kijelzés, erőteljes kürthangok és már kész is volt a tökéletes bála. Persze sikerült – ahogyan én elneveztem – szaloncukrot is csinálni (lásd. a képen). Ezek a bálák kb. 300 kilósak, de azért cseppent sem esett nehezére a gazdának odébb gurítani. Tiszta fitness!
Közben rengeteg gólya gyűlt körénk, csipegették a bálázó által felzavart apróságokat, kék vércsék kísértek minket, láttam barna rétihéját, szalakótát.
Összességében fárasztó, nap volt, de mikor megkérdezték, hogy nem unatkoztam-e a bálázón egész nap, a kérdés is meglepett, mivel annyi mindent láttam, és annyi mindenről beszélgettünk, és annyi mindenről gondolkodhattam hogy ez eszembe sem jutott…
"Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm."
(Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros)
