Tavaly az itt kalandozók egész héten barackot szedtek – akkor ugyanis annak volt aktualitása. Hallottam történeteket erről: ennek megfelelően elönyveltem magamban, hogy iszonyú szerencsés vagyok, hogy nekem ezt nem kell csinálnom. Létráramászni, csimpaszkodni a fán, ládákat cipelni…
Egész héten ugyan a levegőben volt, hogy kellene valami kezdeni a maradék barackkal, de a szőlő fontosabbnak tűnt. A mai napig: Laci reggel bejelentette, hogy kezdjünk valamit a barackokkal is… Ajjajj... Nem menekülök. Bár tettem egy fél mondatot arra, hogy mi lenne, ha mégsem… De Laci kijelentette – és ez azóta nálam szállóigévé vált :-) - , hogy „az élet egy folytonos küzdelem”, úgyhogy csak hajrá...
Azt hittem, hogy a szőlőtőkék látványa után nem láthatok szebbet és annál a képnél nem fog jobban hiányozni egyetlen más látvány sem…Nos, a gyümölcsösök látványa mindennél jobban tetszett. Végtelen gyümölcsösök, szilva és barack is. Elképesztően gyönyörű a végtelenbe nyúló fasor, tele színnel, élettel és napocskával. A létrára fel-le mászkálós munka ellenére is magával ragadó az ott töltött idő romatikája. A fűben, a gyümölcsfák árnyékában reggelizni, közben hallgatni az újabb sztorikat, a fáról leszedni és onnan megkóstolni a gyümölcsöt. Érezni, hogy örülök, hogy tanulhatok egy másik életet: a gyümölcs, ami nekem ízlik és érettnek tűnik, arra a többiek csak rálegyintenek, hogy dehogy is, ez csak csak egy-két hét múlva lesz az igazi.
Délután a hét zárasaként megiszom egy pohár bort a Panzió teraszán. Az utolsó este már-már szinte giccsesen tökéletes vidéki romantika: meleg este, mezítlábas séta a gyümölcsfák mellett, hullócsillag (amitől kívánok is rögtön egyet ;-)) és boldogság, hogy a részese lehettem.
(És most még szívem szerint nem szeretnék haza menni…)
