Szégyellnivaló, amikor az embert a tanyáról visszatérve megint totálisan beszippantja a nagyváros. Velem ez történt, kínosan pontosan felmutatva, milyen szétesett, tört ütemben élünk itt a nagyvárosban. Kiszámíthatatlan és sűrű budapesti életem elkapott, így a nyugalmas beszámolóhoz és agárdi kedves ismerőseimhez csak jópár nappal később, most térek vissza.
Ott hagytuk abba, hogy fekszem a 2. teljes napon és kelek a 3. napra. Bort ugyan fogyasztottunk előző nap, de az a mennyiség a budapesti adagokhoz képest meg se kottyan, így viszonylag frissen érkezem a hajnali találkozóhoz. Viszont szegény Virágnak fáj a bölcsességfoga és ez előrevetíti a másnapi hiányzását is. Hosszú napnak nézünk elébe, amikor is sok mindent megtudok a gazdálkodás mibenlétéről, az agárdi gazdákról és a teljes magyar mezőgazdaságnak is adunk némi elmélkedést. Mindezeket a témákat újabb egész napos szőlőmetrszés közben vitatjuk meg, miközben a fülembe csengenek Ricsi, a munkavezető szavai: "csak arra vigyázz, hogy a térdhajlatod ne égjen le, mert akkor aztán kínos lesz a járás". A 3. nap végére megtapasztalom ezt is.
A monoton, bár szerfelett nyugtató tevékenységben nincs is más dolgunk, mint beszélgetni. Szóba kerül, hogy milyen a jó gazda. Olyan, aki szakmailag felkészült vagy megfizet szakmailag felkészült részlegvezetőket, a nyári hőségben ásványvizet visz vagy vitet a munkásainak, miközben kellően szigorú és személyesen tartja rajta a szemét napközben is a folyamatokon. No, és természetesen remek órabért fizet, valamint a téli hónapokban is állásban tart, nemcsak a szezonban. Mondanom sem kell, hogy ez a tökéletes gazdaember alkalmi munkatársaim szerint csak a mesében létezik, de legalábbi sohasem az, akinél épp dolgozol:)
Az ebéd közben kiderül - amit már a barackosban a hétfői társaim is pedzegettek nekem -, hogy Agárdon drágább az élelmiszer, mint Pesten. Igen, kis magyar abszurd: vidéken, ahol megterem illetve megszületik, drágább az ábécében a gyümölcs vagy épp a hús. Közeli példa, hogy a Simon-gazdaság is a jobb gyümölcstermést külföldi partnereknek próbálja értékesíteni, nem a szemérmetlenül alacsony árat kínáló hazai üzletláncoknak. Így kerülhet az agárdi barack mondjuk Oroszországba, a szlovák meg ide, Agárdra. Virágot mint a hátteret némileg ismerő agrárdiákot kérdem, nyugaton is így van ez? Kevésbé, feleli ő, mert sokkal szervezettebb ott a gazdák szerveződése és a közös érdekérvényesítés, az évtizedek-századok óta kifejlődött szakszervezeti mozgalom. És nem a rosszízű, hanem az eredeti érdekképviseleti értelmében. Nálunk a magyar szervezetekben alig van benne néhány gazda, mindenki egyénileg akar, egyénileg kialkudott magasabb árban megegyezni a multikkal. Így viszont azok az osz meg és uralkodj elvét tudják érvényesíteni. Számomra a globalizmus még sohasem okozott ekkora fejtörést, mint az Agárdon hallottak után. Tényleg kiváncsi lennék, hogy fejlettebb országok hogyan teszik logikussá az élelmiszerelosztási folyamatokat...
Estére annyira elfáradok-bekomolyodok, hogy külön tréningeznem kell magam a Duna Tv riporterének érkezésére. A siker persze teljes, tudok olyan hülyeségeket mondani gurgulázó nevetés közben, amitől a pár nappal később leadott Gazdakör-adás nézői egészen biztos hátrahőkölnek: ez is egy kis kosztos, nyegle pösti, akire nem ragad odalent semmi tisztesség:)
Másnap kedd, 4. nap. Ma virág nélkül vagyunk, így férfiasabb poénokkal teli, ugyanakkor hallgatagabb a nap. Erzsit már a nap elején kapacitálom, hogy este kostóljuk meg együtt a ház többi borfajtáját is. Szerencsére beleegyezik, mert itt egyébként a fiatalok is, ahogy írtam korábban, a fárasztó fizikai munka után hazamennek egyenesen, és csak péntektől kezdenek társadalmi életet élni. Jobb pénzgazdálkodó lennék, ha idehaza én is ezt a gyakorlatot követném.
Ezen a napon átesek a kapálási tűzkeresztségen. Rákapok a technikájára, a fém részt oldalról kell beleütögetni a földbe, nem ám a hegyével. Fene se gondolta volna, de melegben ez a munka tényleg halálos. Egy óra múlva, miután japán rajzfilmfigurák félfej nagyságú izzadságcseppjei gördülnek az arcomon, vissza is adom a kapanyelet. Az igazi megmérettetés és csoda azonban este vár rám! A munkanap végeztével az előző napinál jóval pihentebben térünk vissza a panzióba, ahol az Agrya forgató különítménye vár rám. Velük nem végzünk olyan hamar, mint a tegnapi riporterrel, de most szórakoztatnak a pihent párbeszédek. Ebben a hangulatban talál meg a pincészet vezetője, Dobos Ferenc, és végre megtörténik az, amire egész héten vártam: lejutok a Simon-borospincébe!
Lelövöm a boldogító végfelismerést: 10 év kocsmai/romkocsmai borfogyasztása kiugró eredményekre vezetett:) Jó, ez persze csak vicc, de valóban tanúbizonyságot tettem némi ösztönös ízlelőképességről. Az is jó érzés volt, hogy végre örömelven segíthetek valahol a gazdaságban - az is örül a munkájának, aki mutatja, és én is örülök, hogy valaki lelkesen és kedvvel magyaráz. Utólag is köszönet érte a pincészet szakmai vezetőjének! A kostólgatáson és a különböző készítési eljárások magyarázatán kívül végre azt is megtudom, mi az a derítés, sőt, ki is próbálom. Ha vízzel elkevert tojásfehérje-port keverünk egy kicsit túl testes vörösborba, az el tudja lágyítani a savas érzetet keltő tanninokat. Amit én a magam nyelvén csak úgy fogalmazok meg: kevésbé lesz "szájösszehúzós" a bor. A legújabb eljárási divatokat is megbeszéljük, főként az utóbbi 2-3 év egyre terjedő csavaros kupak-megoldását, melyet fehér és rozé boroknál látni. A reduktív - az oxigénbejutást lehetetlenné tévő - megoldás a világos borok trendi frissességét szavatolja. A pinceélmény után elégedetten fekszem le aludni: most már bármi is történjék utolsó nap, a teljesség érzetével távozom.
Eljött az utolsó, 5. nap. Szerencsére megint teljes a csapat, aki a szőlőbe megy. A heti önmagamhoz képest kicsit szótaln vagyok: tudom, hogy aznap délután el kell mennem, ráadásul egyből egy fesztivál kellős közepébe pottyanok, hogy még gondolkodni se legyek időm. Magamba szállok tehát napközben. Az egyenleg. Voltam totálisan új helyzetben, teljesen ismeretlen közegben, és ez az élmény már évek óta nem kínált meg ilyen szinten. Ezért is vállaltam a vidéki programot: igen, még van bennem nyitottság. Ez pozitív. Beoltottak - az elmúlt évben egyébként is elindult városi folyamat után még inkább - a friss élelmiszerek szeretetével és megbecsülésével. Megismertem új embereket, főként Virágot, Erzsit, Lacit, akiket bármikor szívesen látok vendégül Budapesten! Sőt, szeretném is, ha jönnének, és egy nyugisabb napi tempó szelét hoznák ide! Hogy olyan naiv, rácsodálkozó és cserfes vagyok-e, mint pár éve lettem volna? Erre viszont egyértelmű nem a válasz. Cserébe úgy tűnt, nem tartom már olyan életbe vágónak, hogy minden körülöttem forogjon, hogy nem szeretném kisajátítani ezt a kalandot, A KALANDOT. Ez megint csak jó.
Feltöltekezve és kellőképp belassulva, egy isteni sztorival hagyom el a birtokot péntek délután, a vonatállomás felé autókázva Ricsivel. Azon mosolygunk, hogy milyen szánandó adagot szedtem első nap a barackosban, mikor bescapódik a nagy történet Csabáról, a barackszedő rekorderről. Adott Csaba, aki az év nagy részében x foglalkozást űz, de eljön minden évben az ő nagy korszaka, a nyári gyümölcsérés ideje. Ilynekor több hétnyi szabadságát kiveszi, hogy a Simon birtokon napi teljesítménybérben szedje a sárgát - és itt aztán magasan kenterbe ver mindenkit. Mégis milyen arányban? - kérdezem. Nos, egy átlagos férfiú 35 rekesz barackot szed maximum egy nap, Csabának 81 a rekordja, de rosszabb napjain is megvan az átlag magyar kétszerese. Azzal az érzéssel szállok vonatra, hogy minden lehetséges ebben az életben, és minden Parti Nagy-novella szóról-szóra igaz.
Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette számomra ezt az 5 és fél napot!
