A csíkszeredai vasútállomáson megisszuk az egyik gazda útravalónak szánt söreit, ellátjuk egymást jótanácsokkal, a lányok könnyeznek, s már csak egy kaland vár ránk. A csíkszeredai vasútállomás mellékhelyisége. Én indultam már a Budapest-Bamakon, de ez simán veri azt…
Persze mindez nem rontja a kedvünket, szerencsére ez volt az egyetlen rossz élmény a majdnem két hét alatt. A vonat sem szeredáról indul, így a búcsúzás az ajtók megrohamozásából áll, mert csak néhány percig vár az állomáson. Egy másik gazdának el kell rohannia, de kiderül, hogy évek óta meg nem ült lovával készült vágtázni a vonat mellett, felesége a fogadásokról megismert kutyájukkal integet nekünk. A lányok sírnak, a fiúk csak megkönnyezik a gyönyörű gesztust. Ez sokkal-sokkal több, mint vendéglátás!
Elfoglaljuk a helyünket és sajnos túl hamar sötétedik, az erdélyi tájból most sem sokat látunk. Rövid beszélgetés és lassan mindenki elalszik. Már nem az izgalom (mint az idefelé úton) és a sörök, hanem a fáradtság, a rengeteg új információ, érzés és élmény és leülepedni vágyó gondolat ringat álomba mindenkit. Mire virrad, már bőven Magyarországon kattog a vonat a síneken és ébredezve próbáljuk kitalálni, az elmúlt órákból/napokból/hetekből mi is volt az álom és mi a valóság. Valami biztos ragadt ránk, mert szakértői vitát folytatunk az ablakon keresztül látható bálák méretéről, a rendre vágott lucernáról, a kertekben parkoló Zetorokat hasonlítjuk a kinti gazdákéihoz, s már-már ránézésre bíráljuk a kukorica hektáronkénti termésátlagát. Bár mindenki tele van ajándékokkal (“egy marék Székelyföld”-től kezdve egy élő fenyőfáig mindent elhoztunk, ami háromszékre és gazdáinkra jellemző), még senki nem tudja helyretenni magában az elmúlt két hetet. Látom az arcokon, hogy volt, akinek az egész élete megváltozott, s volt akinek ez tényleg “csak” egy vidék-kaland. Őszinte leszek, én is közéjük tartozom. Életem meghatározó és feledésbe soha merülő kalandja volt, és tudom, hol a helye a fejemben és a szívemben. Rengeteg mindenben megerősített, rengeteg újat hallottam, láttam, tapasztaltam és tanultam is. Nem voltak elvárásaim, nem tudtam, hova jövök és mit fogok csinálni, nem tudtam, hogy fogom bírni. Tudtam viszont egy valamit. Bármi is lesz kint, annak állok elébe és szeretnék minél többet kapni és – ha van rá lehetőség – adni is. Az első fele nagyon jól sikerült, a másodikra Mikiék tudják a választ. Láttam a székelyek gondokkal és kihívásokkal teli, de mégis szinte stresszmentes életét. Megismertem új embereket, akik tapasztalatát nem tankönyvek, nem diploma, nem tanóra és még nem is szabadegyetemek, hanem a föld, a természet, a hagyományok, tehát az ÉLET alakították. Érdekes volt látni, hogy ugyanazt a kihívást mindkét Miki mennyire másképp kezeli és örülök, hogy nem kell igazságot tenni köztük. Mindkettő másmilyen életet él és mindkettőjüktől sokat kaptam. Tanultam új szavakat, amiket valószínűleg sosem fogok használni, a “sok s” és helyett mégis évek óta megfogott az erdélyi magyarok beszédében, s igyekszem legalább írásban én is sokat használni. Fogok-e földdel, növényekkel és állatokkal gazdálkodni? Nyilván nem, bár egy nagyon kedves barátom már agrárpályázatokról, energiafűről és pilot farm projektről akar velem beszélgetni. A barátaim itthon hitetlenkedve kérdezték az utazás előtt, miért érdekel engem ez a világ és mit fogok csinálni másfél hétig? Nekik (is) készült ez a napló, nem megspórolva a képek majdani mutogatását, a sok-sok beszélgetést. Kíváncsi leszek, mit tudok átadni a székelyföldi gazdák életéből, kiket mi fog érdekelni és mit fog megérteni és elhinni nekem. Lehet tesztelni, hogy az idefelé úton összegyűlt kérdéseimre tudom-e a választ.
Én helyretettem a székelyföldi vidéki kalandomat, remélem mások is látni fogják rajtam, hogy Székelyföldön én is, s a megszerzett élményeim is nagyon jó helyre kerültek.
Köszönöm!
