„A lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív” – írja Ranschburg Jenő, pszichológus. És azt hiszem, én igazi nagymacska lettem az utóbbi évek során, bár bíztam benne, hogy a gepárd-technika elsajátítható egy délelőtt alatt. Hát, nem. Azt gondolná az ember, hogy paprikát szedni nem olyan bonyolult, s valóban, a nehézségek nem is magában a leszedésben rejlenek, sokkal inkább az érett és éretlen paprika közötti megkülönböztetésben. Az avatatlan szem számára mind egyforma egytől egyig, de a hosszú évtizedek során edzett tekintetek már messziről kiszúrják, melyik paprika után érdemes hajolni vagy éppen nyújtózkodni. Míg a lányok előttem könnyedén suhannak végig a sorokon, addig én próbálom elsajátítani az „Amelyik kemény, az a jó!” ősi női bölcsességét a paprika esetében is. Aztán kiderül, hogy a csábítóan csillogó héj is árulkodó lehet, ám ettől a pillanattól kezdve számomra minden paprika vakítóan fénylik a fóliasátorban. Kétségbeesve tapogatom és nézegetem a húsos paprikákat, míg a lányok csak repkednek tovább a teli rekeszekkel. Mindezt már csak Dani képes tetézni, amikor közli, hogy a piacon ránézésre képes megállapítani, hogy a paprika itthoni vagy import. Én meg azt se tudom, hogy egyáltalán beérett-e már…
Dani beszámolója során több sikerélményem van, nagyjából értek mindent, még ha az információ elsőre sok is, s szépen lassan bővítgetem kertészeti alapismereteimet. Hogy ha nem talaj, akkor gyökértámasztó-közeg; hogy a paprika a 12 Celsius-fok alatti hőmérséklettel már nem képes megbirkózni; hogy a szentesi Termál tó új otthont adott az ártéri élővilágnak, és éppen ezért a Natura 2000 hálózaton belül Különleges Madárvédelmi Területként van nyilvántartva; hogy az alföldi napfénnyel semmi sem veheti fel a versenyt, s hogy a Bakó Kertészet legnagyobb büszkesége egy vadiúj, 1400 méter mélyre hatoló termálkút, amiből csak úgy zubog a termálvíz felfelé!
A kimerítő körbevezetés után visszatérek Timihez, a paprikaszedő páromhoz, de akkorra már igazi szauna van a fóliában. Nem baj, gondolom magamban, úgyis terveztem már egy kis méregtelenítést, majd itt jól kiizzadom. Fél tizenegynél így sem bírjuk tovább, s elkezdjük válogatni a paprikát az épületben. Noha a klíma már sokkal kellemesebb, de a munka gyorsabb és feszítettebb. A válogatásnál már nem lehet csak úgy cseverészni: a paprikák száguldoznak a válogató-gépen, s a rekeszek hipp-hopp megtelnek, amik mérés után mennek a kocsira, aztán pedig be a TÉSZ-be.
Este igazi exkluzív programban lehet részem. Németi Csaba, a Szentesi Új Barázda Vadásztársaság (http://users.atw.hu/ujbarazdavt/kezdolap.php) vadászmestere visz ki minket lesre. A várost elhagyva még fél szemmel látom és örömmel konstatálom, hogy Cseuz Laci bácsi még mindig elválaszthatatlan a kerékpárjától (akinek ez a komment értelmezhetetlen, ld: http://www.delmagyar.hu/szentes_hirek/cseuz_laszlo_hat_olimpiara_jutott_...). A terepre kiérve rögtön elugrál mellettünk egy nyúl, s bár a „Jaj, de cuki!” felkiáltás talán nem a legkompetensebb hozzászólás a részemről, Csaba mégsem csügged, s fáradhatatlanul mesél a vadásztársadalom életéről. A puska végül nem dördül el (nagy megnyugvásomra), de rengeteg őzet, nyulat és ragadozó madarat látunk, akik akkor kezdenek igazán aktívak lenni, amikor a lusta oroszlán már rég a puha ágyikóba kívánkozik…
