Az állattenyésztéshez kapcsolódóan egy másik hasonlóan emlékezetes élményben is részem volt. Ferdi szülei ugyanis még tartanak állatokat, illetve ennek megfelelően több kaszálóval is rendelkeznek, melynek egyikén nekem is volt alkalmam besegíteni, már amennyire tőlem telt.
Hozzáteszem aznap reggel elég kiadósra sikerült a reggeli, amit azért nem bántam, mert egy szénásszekér megrakásához kell is az energia (amúgy reggelire puliszka volt tejjel, majd túrós puliszka, és végül puliszka lekvárral).
A munka a rend forgatásával kezdődött, hogy minél előbb kiszáradjon a lekaszált, takarmánynak való széna, amúgy már ehhez is gyakorlott mozdulatok kellettek, de szerencsére hamar bele lehetett jönni. Ezt követően került sor a szekér megrakására. Miután ezzel is végeztünk, következett számomra az egyik izgalmasabb napirendi pont, a faluba ugyanis a szénásszekér tetején utazva juthattunk csak vissza. Először el nem tudtam képzelni, hogy fogok én feljutni 3-4 méter magasba a széna tetejére létra híján, de végül a megoldás egyszerűnek ígérkezett. Több helyütt villát szúrtak a szénába és azon már könnyebb volt felkapaszkodni. Miután többedmagammal felmásztunk a szekér tetejére, kényelembe helyezkedtem és kezdődött a mozizás, vagyis a hazaúton végig gyönyörködtem a tájban, és lépten-nyomon kattogtattam a fényképezőgépet. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy messze a távolban dörög és villámlik, de persze ezt nagy nyugalommal vettük tudomásul, mondván úgyis elkerül minket az eső, de ebben aztán tévedtünk. Miután elkezdett esni bebújtunk egy pokróc alá, és vártuk, hogy véget érjen az égi áldás, közben hepe-hupás úton zötykölődtünk végig, olyan érzésem volt, mint valami éjszakai hullámvasút. Amúgy az esővel nem is lett volna baj, hiszen errefelé már két hete nem volt kiadós eső, viszont félő volt, hogy a széna annyira megázik, hogy újra ki kell majd szárítani, így a félnapos munkánk feleslegessé vált volna. Szerencsére azonban nem esett annyi, hogy ettől tartanunk kellett volna.
