Amikor azzal riogattak, hogy az itteni embereket nem fogom érteni, akkor jól kiröhögtem mindenkit. Ráadásul az első tapasztalatok is csak bátorítottak: ízesen beszélő, sok s-t használó, sokszor “ember”ező tájszólásnak tűnt a székely magyar. Mármint a beszéd. Nade aztán csak jött a feketeleves. A classic székely ember körülbelül olyan, mint a skóc a londoni hóhinglist beszélő királyi családnak. Kigúvadt szemekkel és fülekkel küzd a megértésért és kidülledt izmokkal igyekszik tartani a lépést, ha munkáról van szó. Mármint fizikai munkáról. Hiszen ezért jöttem.
Level2: Zoli bácsi ötvenes éveit tapossa és ha velem beszél, akkor meg is értem. Ha mással, akkor azért figyelnem kell. Kicsit mormog a szája alatt, de kiderül, hogy többet tud a világról, mint én. Volt alkalmunk beszélgetni, mert 3,5 órán keresztül hánytuk a búzát. Namármint, hogy nem valami vírusos búzahányós betegségre kell gondolni, hanem arra, hogy a tegnap a nyilvánosságnak is bemutatott fújtatót igénybe véve a búzát szemenként (jó, lapátonként) belije kell hányni, hogy aztán szépen sisteregve elbúcsúzzon tőlünk és magasröptű búzaszemként elnyerje méltó helyét a padláson. Na, szóval level2. Zoli bácsi érdeklődő, kedves és jószándékú ember, aki meg akar ismerni és beszélgetni akar velem. Ez jól esik nagyon. És odafigyel, hogy főképp magyar szavakat használjon. Ez még jobban esik. De ha mormog, és zúg a fújtató és kerreg a traktor és szíjjelszakad a derekam a hányástól, akkor elég nehéz megérteni. Ő pedig udvariasan felteszi a kérdést akár többször is, mert érdekli a véleményem, az életem, a gondolataim. Sokat mesél ő is, nem tanítani akar, hanem beszélgetni. Elmondom neki, hogy vállalati kommunikációs tanácsadással foglalkozom és látom a szemén, hogy – ő először Illyefalván – sejti, és – mint később kiderül – tudja, miről beszélek. Meghív a nylonzacskójából ebédelni, házi almával és sárgabarackkal kínál. Dolgozott ő már számos európai országban, érdemben tud beszélgetni az engem érdeklő kérdésekről is és jobban bírja a hányást, mint én. Szerintem a piát is, bár egész nap csak egy sört iszunk. Aztán este meginvitál a telkére. A romos – nevezzük inkább fél- vagy negyedkész – házak között el-el tűnik, amit pár másodperccel később a fejem felett szárnycsapkodások követnek. Kapom elő a fényképezőgépet, babrálok a záridővel, de ő csak sorra nyitja az újabb ketreceket, ahonnan rajba rendeződve keringenek a postagalambok. Mint kiderül, vagy kétszáz. Akik közül a vagányabbak gyakorlás nélkül Budapestről visszataláltak már alig egy nap alatt. Aztán megkéri, hogy néhányat fotózzak le és a képet küldjem majd át, mert némelyik példány “ügyes kis megmarketingelés után” (ugye-ugye, mondtam én, hogy ért hozzá) akár 200 eurót is ér. Nézzük meg a képeket, milyen körülmények között élnek. Aztán szorozzunk… Zoli bácsi amúgy jógázott, s a presszupunktúra az ujjaiban, úgyhogy ha Budapesten találnék neki valami 2-3 hónapos melót, ahol masszírozni kell, akkor szóljak és ő már ül is fel a vonatra. Szétnézek én is, de ha valaki tud ilyet, az szóljon. Csak közvetítek, nincs jutalék… Egy különleges referencia: a gazdaság egyik munkatársa egyszer megkóstolta forralás nélkül a friss tejet (mondjuk a kóstolás majdnem fél litert jelentett), majd rájött a híg fofi… s jött Zoli bá’, aki egy jól irányzott ujjnyomással elmulasztotta. Most remélem, azért mindenki valami totál normális akupresszurás dolgot képzelt el.
Level3 Laci bácsi
Róla sajnos nem sokat tudok, mert a kukoricás mellett találkoztunk. Amikor épp “prospektus-fotózásra” készültünk a 2,5-3 méteresnél is nagyobbra nőtt kukoricás mellett, akkor találkoztunk a tégla-báláit épp szépen sorba, szárításhoz rendező gazdával. Na, ő aztán mormogott az orra alatt. De megszoktam, s egyre inkább megértettem. A képeken majd látszik remélem, amit én láttam a szemében: a teljes székely történelem. Tiszta, nyitott szív és érdeklődés árad belőle. Mesél, de kérdez is. Mesél, hogy megismerjem, hogy megértsem, s hogy tegyek hozzá én is valamit az életéhez. Na, nem tanácsot – hisz hogy jönnék én ahhoz – inkább tapasztalatot, vagy néha csak egy vállat, amire ráteheti a kezét, miközben mesél. Elkérte a fotókat, hogy majd megmutathassa az unokáknak, akik között – mint tapasztalatom szerint minden székely családban – vannak világot látottak is. Update, hogy néhány nappal később sétálok az utcán és nem csak rámköszön, de megállít és beszélget. Jó érzés, hogy nem csak udvariasan emlékszik az arcomra (nem nehéz egyetlen, rikítóan – naponkevesetlátottan – fehér bőrű, városi öltözékben sétikáló emberként), hanem újra mesél és újra kérdez. Köszönöm, Laci bácsi! Remélem a fotókon tetszeni fog a családtagoknak.
Level4 Sanyi bácsi
Róla is csak jót tudok mondani, a székely gazdálkodó egy újabb, de a képbe szépen illő példáját ismertem meg benne. Fogadó gazdám apósaként több alkalommal is átjött a szomszédos Kökösből (csak azért említem, mert majd említem ☺), de nem ám henyélni, hanem kivenni a részt a munkából. Mert ugye az első munkanap megtanultam: “a munkához fiam úgy kell hozzáállni, hogy más is odaférjen”… Hát ő jött, odaengedtük – nem is tudtuk volna elzárni a munkától – és ő dolgozott. Rendet vágott a takarmányok között, megnyerte a “ki-az-erősebb-bika” versenyt is a farm mindhárom szarvasmarha bikájával szemben, pedig a dögök rájöttek, hogy a villanypásztor valami rossz kötés miatt épp csak egy drót… Szóval kellett a vasvilla, az ízes székely szókincs és hangerő, hogy rend legyen, de végül minden úgy lett, ahogy akarta. S ez csak egy volt a történetei közül. Ezt ugyan láttam is, de a többiről is boldogan, kérdés nélkül mesélt. Ló, medve, kutya… sokan és sokszor próbálkoztak vele, de mindig ő győzött. Hát, ilyen egy székely gazda! Na ő viszont nem kímélt beszédével. Mondta, mint mikor barátok közt beszélget. Kissé kinyitott száj, gyors beszéd és furcsa hanglejtés, székely szavak és kifejezések, és hogy a 4. szintet kiérdemelje, jónéhány tárgyat, kifejezést román szavakkal prezentált. Azt hiszem, ha a kedves felesége nem segít (az egyik legmókásabb jelenet, hogy történet- és viccmeséléskor szépen mögé állt, és figyelte a szemem: amikor látta, hogy kezdem elveszteni a fonalat, akkor fordított, egy-egy szóval segítette nekem a megértést. Sanyi bácsi mindezt nem látta, csak örömmel vette tudomásul, hogy értem és élvezem a vele való beszélgetést. Ezúton is köszönöm a segítséget – még ha ettől az őszinte vallomástól csökken is a renomém Sanyi bácsi szemében).
Level9: a cigány pásztor
Huhh, erre inkább csak ennyit mondanék. Kemény világ a hegyi levegőn, az erdő szélénél álló katyibából száznál is több jószágot egyben és együtt tartani, a megfelelő pillanatban a megfelelő példányokat kosárba (karám) terelni, s bármikor bármelyik gazda érkezik, a multinacionális SAP-know-howt megszégyenítő módon status reportot adni a környezet, s egész pontosan a kiszemelt állt elmúlt napjairól. Na igen, nem véletlenül választották az illyei gazdák immár huszadik éve pásztornak (igen-igen, évente van pásztorválasztás…). A vele való kommunikációt azért vagyok kénytelen ilyen vállalhatatlanul magasra tenni, mert az első percekben kigúvad szemekkel és fülekkel koncentrálva próbáltam megérteni, amikor rájöttem, hogy ő bizony románul beszél. Fel is adtam… de ettől még igencsak autentikus székely figura.
