„Nézd, mit kaptaaam!”
Ránevettem.
„Nézd, mit kaptam!”
Szaladt máris tovább a hang…
„Gyere, naa!”
Megint csak egy másik bokor alól kérlelt.
„Nézd, na, mit kaptam!”
Szívem mosolyával néztem…
Négy éves kislány adta kölcsön társaságát a szénabetakarításhoz.
Gereblyéztük, forgattuk a lekaszált hegyoldalt, már csak ennyi híja, ha végére érnénk, nem lenne már ezzel sem több gond… Szaporáztuk, próbáltuk, mennydörgés sürgette. Görgettek odafent!
De mégsem… Nem jár csak úgy vakon a kéz. Felnézett mindig a tekintet. Meg-megállt. Nagyokat lélegzett: mi szép!! A szemközti meredekek, fenyvesek, a tisztáson jószágok. Karolta, itta az emlékezet.
Az előtérben tejfel szőke fürtök szaladtak felfedező útra. Minden egyes égig érő fa tövébe, fűcsomó buckákon át, bokrok alá. Annyi még itt, amire rácsodálkozni kell! Tobozok, egy-egy megmaradt illatos virágszál, szöcskék, sáskák álltak be pajtásnak. S milyen színesek! Barnásan, zöldesen, csíkosan, pettyesen hitték, hogy észrevehetetlenek. De ni! Madártoll került! Jó volna belőle találni még! Követni is nehéz, melyik pillanatban épp merre járt a felfedező.
S mindenhonnan a drága felkiáltás: „Nézd, mit kaptam!”
De hát kitől?! Ki adta? – kutatta a gondolat, hogy amit hall, s lát, a mondatot hogyan értse. Ki járt még itt?
Összeszorította a homlokom – a torkom is?! – a felismerés: amire én úgy mondom: megtalálsz, te azt mondod: megkapsz.
. . .
Hát még ez is?! Még ebben az egyszerű kifejezésben, szóban sem tudod titkolni, Erdély, önnön, különb szépségedet?!
Ha valamit megtalálok, visszacseng benne az én. Énközpontú, tőlem függő világ.
De ha valamit kapok, az már nem rajtam múlik. A világ van, s csak valahol benne én.
Az egyetlen, amit tehetek, hogy örömmel fogadom mindazt, amit kapok, s ha kapok.
Itt vagyunk a hegyoldalban, te kutatsz, én várok. Te cselekszel, én állok. Te tettel, én csenddel magamat kitárom. Te hogy találj, én hogy befogadjak. Mindent. Bármit.
Mindketten kapunk. Mindkettőnkben ugyanúgy öröm…
De ki adta?! Kitől kaptad, te aprócska kezű, csupa lelkesedés?! Ki adja?! Kincseit.
…
Szülőfölded. Székelyfölded. A bőkezű természet. Kincses tárából. Legmélyéből.
Isten szórta szét.
Te, parányi szőkeség! Megkapj az életben mindent, amit ád az ég!
