Másnap már a munka várt.
Gyerektábor vendégeskedik a völgyben, zarándokok is vannak, mivel a vendégházat a Mária Út és a Só Útja is keresztezi. A reggeli felszolgálás igencsak elhúzódott. A végén én is kaptam: ordát, sajtot, zöldséget, szalonnát, kolbászt. Mindből házit.
Hirtelen 11 óra után jártunk már. Siettünk almáért a faluba. Finom, földről a jó. Főként ha szekérrel megy érte az ember. Tubi mellé felfértem. Igaz, hogy futni kellett utána. A szekéren megismerkedtem Tubival. Cigány fiú, Déván járt iskolába. Csaba jól járt vele, nagyon dolgos. Egész héten hordta a követ a Nyárádból. Mindketten tudják, hova tartoznak, jóízűen viccelődnek vele minden nap. Inkább Magyarországra gondolva szomorú. "Ő cigány, én meg magyar, nincs ebben semmi különös. Nálatok ilyet nem szabad mondani."
Az almát meghámoztuk, daraboltuk az üstbe, a táborozók sokat segítettek. Megismertem közben Jenő bácsit, a Mestert, és feleségét Katát, akik a tábort szervezték, gondozták.
Mind az összes alma ment az üstbe dzsemnek. A héját, csutkáját természetesen elraktuk pálinkának. Főztük, főztük, és kevertük. Majd üvegbe raktuk és dunsztba tettük az elkészült almalekvárt. A kóstolás után még főtük egy kicsit. Mindenki szerint finom lett.
Egyébként nagyon sok a tennivaló a konyhában, a kertben, a faluban, a vendégek körül, az állatok körül, a család körül. Nem tudtam megtanulni, hogy lehet ezer felé figyelni.
