Eljött az idő! Neki kell látni! A nap hosszat tartó legelés jó ízű zamatáról számot kell adni!
Szelíd számvetés ez. Nem bánja senki. Sem aki ette, sem aki issza.
Neki kell állni. Meg kell fejni. Bizony ám, hegyoldalszagú tehenek! Oda kell állni!
De akar-e megállni?!
Kolompok hangja terül szét a karám fölött, tenorként bőg fel egy-egy tehén. Az éjsötét még türelmesen kivár, felkönyököl a körülöttünk magasodó hegyek körvonalaira, még csak fél füllel hallgatja a kis éji szimfóniát. Benne a pásztorok?! Kannákkal, kis székkel, a nap mint nap újraélt, hivatásukba olvadt ceremóniával a hónuk alatt a karmesterek. Nem is akármilyenek! Ők nem dirigáló pálcával közelítenek.
Itt varázsszóból értenek…
A gyakorlatszerzés vágya kerget egyik tehéntől a másikig, lopnám a mozdulatot: hogy is kell ezt. Egyikőjük a sötétet, másikuk a tarkát feji, ide is, oda is szaladok, míg nem csak rám nem szólnak idegen nyelvek, hogy ha így folytatom, szétverem a csordát, s a csendet. Már pedig anélkül nem megy. A jószág nem áll meg csak úgy hiába, egy helyen.
A karám ilyenkor, fejés idején, feszített tükrű nyugalomsziget.
Megállok hát, és figyelek…
Óvatos léptekkel kéredzkednek a pásztorok a tehenekhez. Hogy meg ne induljanak, ne vesszen kedvük, nekik megálljanak. Megpaskolják a tomporukat – kézfogás helyett –, üdvözlés ez, mint ahogy jó szomszédok, komák közt kijár. Bizalmukba lopják magukat, s közben nyugalmat árasztó hangon engedélyt kérnek a fejéshez. Becézve. Nagyon halkan szólnak. Megbeszélik velük, hogy minden jó lesz. Suttognak. Más ne hallja! Titkos nyelven nekik duruzsolnak.
Fülelek. De talán még ez is zavaró lehet. Most csak ők vannak. A pásztor s a jószág vele.
Hallanám!
Nem értem.
Összeraknám! Hogy magammal vigyem.
De a szavak románul szólnak, kivehetetlenek. Csupán mély szólamú dallamként peregnek.
A nagy szemekben simítást figyelő tekintet nyugtázza: látta már valaha ezt a hangot. Hajnalban is. Tegnap este is. Múlt héten, tavasszal, tavalyi évben is. Duruzsoltak már ők így együtt itt a hegyen...
Akkor is minden rendben ment...
…Odaadja, amije van.
A pásztor egymásra utaltságból, jó szándékból, állatszeretetből megdicséri még fejés közben hegyi pásztor-tündérnyelven, varázsszóval a tehenet. Nevén említve mindegyiket.
Azóta is. Reggel mindig, este mindig.
Én pedig visszhangzom az emlékeimben a kolomp-ekhót, a felbőgő csendet, tej illatot, a felkelő holdfényt…
S a duruzslókat. És azt az ottani mindenséggel eggyé olvadt, mély dallamot.
