A Székelyföldön eltöltött utolsó két nap már annak tudatában telt, hogy rövidesen hazaindulunk:( Viszont nagyon reméltem, hogy ha csak pár perc erejéig is, de összefuthatunk tavalyi fogadó gazdámmal, Ferdivel. Ezt végül péntek reggel sikerült összehozni. Az idén Ferdivel töltött 1,5 óra hasonlóan feszített tempóban telt, mint a tavalyi 10 nap:) Nagyon örültem, hogy együtt reggelizhettem a családjával, illetve kaptam tőlük egy albumot is Csíkmadarasról, amiben profi fotósok pillanatképeit gyűjtötték össze a falu mindennapjairól:)
Péntekre Árpi még beiktatott egy birkanyírást, csakhogy ilyet is lássak!:) Ezúton is nagy köszönet neki, és a birkának is, hogy túlélte. Eleinte reméltem, hogy én csak az állat lefogásában fogok részt venni, de végül ki kellett próbáljam a nyírást is, hát ez se egy könnyű műfaj, az biztos.
Délután Árpinak be kellett ugrania Szeredába, így kértem, hogy vigyen magával, és amíg ügyeket intéz, hadd tegyek egy sétát a városban. Tavaly Ferdiék kertészete nyerte el a munkát a város közparkjainak felújítására, amiben bár kis részben, de növények ültetése szintjén én is részt vettem. Kíváncsi voltam, azóta, hogy néznek ki a parkok, mennyire vették birtokukba az emberek. Jól volt kicsit nosztalgiázni a városban:)
Este szintén izgalmas programnak néztünk elébe. Attila fogadó gazdája Tibi medvelest szervezett. Még sötétedés előtt oda kellett érni, addigra elvégezték a beetetést, így elfoglaltuk helyünket a lesen, és vártuk, hogy érkezzenek a macik. A les egy magas épület volt, hangszigetelve, és keskeny ablakokon keresztül lehetett leskelődni a felső emeletről.:) Végig feszült csend uralkodott, csak suttogva kommunikáltunk egymással, de sajnos tőlünk pár 100 m-re volt egy rönkház, ahol épp egy baráti társaság bulizott, így a hangoskodásuk elzavarta a potenciálisan éppen felénk tartó medvéket.:( Végül kicsit csalódottan, de szerencsére jó hangulatban indultunk haza:)
Másnap reggel korán keltünk, Árpiék ugyanis lagzira készültek, de nem, mint meghívott vendégek. A panziót kérték fel, hogy főzzön és felszolgáljon egy lagziban. Így már pénteken megkezdődtek az előkészületek, töménytelen mennyiségű töltött káposztát, és mindenféle finomságokat készítettek elő. A lagzi a madéfalvi kultúrházban került megrendezésre, ahova szombat reggel át kellett pakolni a panzió konyhai felszerelésének java részét, hogy a több 100 fős lagzi igényeit ki tudják szolgálni. Örültem, hogy szombaton így én is bepillantást nyerhettem az előkészültekbe:)
Lassan eljött az összepakolás ideje. Előtte viszont még Attila és fogadó gazdái Tibi, Csaba, Levi és családjaik egy rövid kirándulást terveztek a Felcsíki-havasokba. Szerencsére a reggeli eső után az idő is jobbra fordult, és késő délelőtt útnak indultunk. A havasokba érve először egy forrásnál álltunk meg, majd egy csángó házaspárt látogattunk meg, akik nagyon szívélyesen fogadtak, és isteni finom ordával és sajtokkal kínáltak meg minket. Nagyon meglepett, hogy a házaspár hölgytagján egy Fradi-mezt véltem felfedezni, itt a hegyen, Budapesttől kb 600 km távolságban:)
Miután elköszöntünk tőlük, Tibiék feltették a kérdést, hogy induljunk-e haza, vagy menjünk-e még el valahova, és a kérdés eldöntését Attilára bízták. Attila még el szeretett volna jutni a Békás-szoroshoz, ami először nem tűnt olyan távolinak! Elindultunk, de már kis idő múltán érzékeltem, hogy a délutáni közös kerti partiról biztos késni fogunk egy csöppet. A délután 3 órakor kezdődő partira végül laza 3 órás késéssel érkeztünk meg, cserébe viszont fantasztikusan szép helyeket jártunk be, amit ezúton is nagyon köszönök Tibiéknek!
A lagzis készülődésből végül Árpi is el tudott szakadni, hogy részt vegyen a búcsúpartin. Valamennyi kalandor és fogadó gazda összefoglalta a hét emlékezetes és vidám pillanatait, illetve valamennyien „tiszteletbeli erdélyi gazda” címmel lettünk gazdagabbak:)
A partiról végül sprinteltünk Árpival a panzióba, gyors pakolás, majd irány az állomás.
A tavalyi évhez hasonlóan a csomagok mérete és mennyisége kb 1,5-szer akkora volt, mint megérkezésünkkor. Mindenki fel lett szerelve többnapi hidegélelemmel, és sok-sok relikviával. Én az esztenán egy pásztorbotot is kaptam, amit az egyik pásztor, Jocó, még magának kezdett el kifaragni, de végül ezt majd nekem kell itthon befejeznem:P Ahogy már említettem egy óriási darab sajtot is vittem haza, illetve a hegyen szedtem magamnak áfonyakórót is, hogy még otthon is tudjak belőle teát készíteni! És hogy nehogy szomjazzunk útközben, borvízzel teli palackokkal, illetve Ciuc és Hargita sörrel is felszereltek minket székely gazdáink:) A búcsúzás pillanatait követően feltuszkoltuk magunkat a vonatra, és a tájat még jó sokáig bámulva, gondolatainkba mélyedve hagytuk el Székelyföldet.
Az elmúlt 1 hét szerintem mindannyiunk számára egy életre szóló élmény, és egyben igazi kihívás volt. Ám a tavalyi év tapasztalatai alapján már tisztában voltam vele, hogy az igazi nehézség csak most jön: minél előbb vissza kéne akklimatizálódni a magyar valóságba, de azt is tudtam már tavalyról, hogy ehhez a tizenpárórás vonatút biztosan kevés lesz….
