Végül, de nemhogy nem utolsósorban, hanem kifejezetten szándékosan, essen szó arról a két fiatalemberről, aki felvállalták, hogy megismertetik velem a székely farm működését.
Nem szorítkozom életrajzra, mert az egyrészt béna lenne, másrészt nem is életszerű. Miklósékat ugyanis nem a székely who-is-who-ból ismertem meg, hanem a 1,5 órás kocsiúton és az ezt követően 11-12 napon keresztül. Fél szavak és fél napok beszélgetései, mások információi és néhány kiadványban, amikben büszkén szerepeltek. Pucirák Miki (hívjuk főgazdámnak) a tangazdaság vezetője a szomszédos Kökösből származik (felesége is), hamar saját lábára állt, a leckét sokkal inkább az élettől, az idősebbektől, a földtől tanulta, mint az iskola padjait koptatva. Rendkívüli tisztelettel és kíváncsisággal figyeli az öregek tapasztalatait a földművelés és állattartás minden apró részletéről. Az agya egész nap és talán éjjel is kattog nagyobb, kisebb, még kisebb és még annál is kisebb, már-már részletkérdéseken is. A gazdaság minden apró rezdülése érdekli. Ott akar lenni, ki akarja próbálni, maga akarja kitalálni a tervet, megtervezni a megvalósítást és megvalósítani a változásokat, amikkel a terv nem számolt. Otthon/itthon – szóval Székelyföldön gazdálkodott mindig is, de komoly leckét kapott néhány hetes svájci tanulmányútja alatt is. Tetszett, hogy nem azt hozta haza, hogy azok milyen új gépekkel, technológiákkal dolgoznak; ő azt tanulta meg, milyen tisztelettel állnak a földhöz, a természethez, a munkához. Rajta keresztül az elmúlt másfél hétben megismertem pár gazdát, de odaadóbb és lelkiismeretesebb nem volt köztük. Az ő élete áll a rendkívül kedves és tündér családjából (vendégszerető feleségével és két aranyos kislányával a tanya területén lévő családi házban élnek – sajnos néha “túl” közel is a gazdasághoz szó szerinti és átvitt értelemben is) és a farm-farm-farm hármasból. 7 éve költöztek oda, azóta nem is volt szabadságon. Statisztikusok kérdezték egyszer tőle, hány napot dolgozik egy évben – nem volt rubrikájuk 365 napnak… Tiszteltem benne, amilyen jó- és segítő szándékkal viszonyult a tanácsokért érdeklődők felé, székelyektől szokatlan módon csak nagyon ritkán lett igazán indulatos. Bár ritkán ül számítógép elé, de mégis ismeri a használt (munka)gépek árait, a közélet híreit, a legújabb technológiákat egyaránt. Jól esett, hogy talán nem udvariasságból, de nagyon sokat kérdezett engem is. S végig azzal az érdeklődéssel és nyitottsággal figyelt, hogy láttam rajta, keresi, hogy mi mindent tud az életemből, tapasztalataimból, véleményemből és gondolataimból maga számára hasznosítani. Emberileg is, de szakmailag még inkább. Éles látással állapította meg többször, hogy a mi munkánkban mennyire sok a közös (ügyfelekkel és alvállalkozókkal való emberi kommunikáció, munkaszervezés, munka-szabadidő, feltöltődés-teljesítés-kikapcsolódás helyes aránya). Sokszor nevettünk, mennyire le- és elfáradnánk egymás székében: ő szellemileg az én munkában, én fizikailag az övében. Nem akartuk egymást tanítani, nem akartunk okos dolgokat mondani, de az élet úgy hozta, hogy az életünk különbözőségei ellenére nagy élmény volt megismerni egymást.
Orbán Miki a másik véglet. Az igazán jó barát, aki szinte semmiben sem hasonlít másik Mikire. Na jó, de: lelkesedés, tenniakarás és a föld iránti tisztelet mindkettőjükben azonos. De Orbán Miki “A” közösségi lény. Sokat utazik az országban és a világban is, ifjúsági szervezet irányítója volt, a megyei közgyűlésben dolgozik, agrárszakmai civil szervezet ügyvezetője. Majdnem minden nap láttam a farmon is, de tegnap elvitt magával a városba. Ó te jó ég, 10 kilométer csak Sepsiszentgyörgy Illyefalvától, és pont ugyanekkora a különbség Miki és Miki között is. Olyan kávézóban indult a napunk, ami a Gozsdu udvarban is büszkén megállná a helyét. Láthatóan jó társaság köszöntött minket, nem hárítottak, pedig HÁRIT-osak (Háromszéki Ifjúsági Tanács). Aztán jött az agrárkamara vezetője. Utána egy gyors rádióinterjúról az AgroSIC irodába eligazítás, ebéd egy újságíróval, újabb irodai megbeszélés, aztán jött a vadászmúzeum, újabb és újabb “csakidebeugrunkegypillanatra”. Közben a telefon folyamatosan csörög, a facebook-ot rendre csekkolni kell, az emilek is válaszért csilingelnek. Na igen, így is lehet gazdálkodni. Mert Miki hasonló méretű területen gazdálkodik, bár ő állattartással nem foglalkozik. Otthon felesége és néhány hetes kisbabája várja, aki az ottlétem alatt tartotta a település legfiatalabb lakója címet. Ő pályázatokkal, érdekképviselettel szolgálja a környékbeli gazdákat, mindig újabb és újabb ötleteken töri a fejét, pont ugyanúgy pörög, mint barátja és mégis mennyire más. Ezt látni szintén nagy élmény volt, amivel – ha nem is tudatosan, de – a program szervezői megajándékoztak engem.
De azért essen szó Orbán Miklósról is. Néhány évtizede a település lakója, ha kell, akár gépet is szerel, de leginkább a LAM-ban dolgozik, a felnőttoktatás vezetőjeként. Nem csak alapítványról tud mesélni, de reálisan, mégis lojálisan csillogó szemekkel Illyefalva múltjáról, a gazdaságáról, a várról és a templom történetéről, az arra járó turistákat néhány szó helyett néhány történettel igazítja útba, s megtisztel engem azzal is, hogy az épp vizsgázó vadgazdáknak “tiszteletbeli vizsgabizottsági” tagként mutat be. Ha a település lakosságának csak 20 százaléka lenne ilyen, mint ő, akkor a tegnap említett spirál iránya sem lenne kérdés egy percig sem. Ja, és bár nem említettem, de ő Orbán Miki édesapja, alias Orbán Miklós.
Hát ilyen a három széki Miki.
