Ez a szakmám, úgyhogy valószínüleg az itt eltöltendő 12-13 nap legunalmasabb bika következik. Jönnek fotózni, kamerázni és kérdéseket feltenni. Amikre szépen és okosan kell majd válaszolni.
Ebből tudom, mi lesz… Egy csomó olyan dolgot és úgy kell majd csinálnom, mintha épp azért tenném, mert ez itt a dolgom. De persze, ha forog a kamera és riportfilm készül dokumentumfilm helyett, akkor mindent fel lehet venni több szögből is, meg lehet ismételni – a lényeg: jól mutasson majd az összefoglalóban. Ha jól veszem észre, a média erejét érzik a helyiek is. Odabiccentés helyett szépen köszön és kezet is fog velem a tejesautós bácsi, és még a tehenek is olyan kupacba túrják a vájuból a takarmányt, amit éppen-pontosan egy jól irányzott lapátmozdulattal tudok arrébb taszítani. De tudom én, hogy ilyenkor kell felvenni a szponzorpólót, ilyenkor bújok bele csizmába és logózott köténybe a műfejéshez és ilyenkor kell a jól vághatóság kedvéért körülbelül fél perces szép, kerek mondatokban beszélni. Eddig mindehhez tanácsadóként járultam hozzá, most tessék, ki lehet próbálni saját magam. Utálom. Némi elégtétel, hogy a napi programba bekerült egy olyan elem, ami totál elüt a mindennapoktól és ráadásul megismételhetetlen. Mert a disznyónak, ha kifolyik a vére a nyakbabökés után, akkor ott már csak hollywoodi stáb tud újra vért csiholni belőle.
Igen-igen, mai terítéken a disznó. Sejt is valamit, amikor 3-4 okos felnőtt, évek rutinja és tapasztalata alapján még mindig képes összeveszni (amolyan székelyesen: felkapjuk a vizet, ordibálunk egymással és a következő pillanatban jót röhögünk) szegény feje felett, hogy hogyan is kéne kirántani a lábát (mármint nem sütőolajban, hanem a disznóólban), aztán hogyan előzzük meg, hogy újra életre keljen. Na, végül csak belerohant nyakkal a böllérkésbe, így máris meglett az alapanyag a véres hurkához… A tévések is elégedettek, folyt a vér, fel tudták venni az agonizáló koca és a nyakán térdelve mobilozó hentes párharcát (merthogy párbeszédről igazságtalan volna beszélni). És, hogy a horrorfilm tökéletes legyen, a disznó – miután szépen tisztességesen kimasszírozták belőle az összes piros levét – fogta magát és eszméletlen voltában felült. Miután négyen megfékezték, jöhetett a málnás pálinka stílusos vörös színe. Hát igen, tőlünk sokkal nyugatabbra ez még mindig elég barbár szokásnak tűnik. Mert az is.
Miután azonban a disznó immár láb- és mozdulatlanul egyre darabosabbnak tűnt, jöhetett a többi felvétel. Majd a szervezők elmondják, de szerintem mindent úgy csináltunk, hogy nekik jó legyen. Az más kérdés, hogy a helyi napszámosok hülyének néztek, amikor odajött a “médiasztár”, tehénfejős kötényben búzát lapátolt, de csak kettőt, mert másik oldalról is fel kell venni, hogy jobban csillogjon a fény a fújtatón. Aztán gyorsan továbbállt. Na, este én már nem is merek kocsmába menni sem, mert ki fognak röhögni. De majd a tévében biztosan jól fogunk mutatni.
A kocsmára pedig nem is volt szükség, mert amíg a disznó először nyers önmagában fogyott szépen, úgy a belőle sült formában készült ételek is fogytak-fogyogattak, miképp a disznóvért felcserélő málnapálesz is. Közben valahogy elvégződtek (igen, így passzívban, mert a székelyek rendszeresen ezt használják, pedig rájuk nem jellemző, hogy a munka csak úgy elvégződjön, ők tesznek is érte…) a napi feladatok, a tehenek este is megfejődtek, a remorkák, s bennük a búza is a helyükre került.
A napot pedig családi-baráti flekkenezés zárta, ahol a tv-stáb nélkül sokkal frappánsabb életigazságok kerültek elő, amiket persze sokszor még az internet billentyűzete sem tűrne jó szívvel (vagy áramkörrel).
A nap tanulsága számomra mégis az, hogy amit hosszú-hosszú évek alatt sikerült megúsznom (a médiaszereplést), azt pont itt nem sikerült, ahova – részben – a városi civilizáció előtt menekültem. Köszönöm Neked, vidék-kaland…
