Ma (már) kicsit később keltem, a tehénfejésbe is épp csak becsatlakoztam, mint vákuum a csecsre…
Azt hiszem, a kiképzés nagyját megkaptam. A testem is kezd hozzászokni a korai keléshez – szerencsére azzal nincs nagy bajom, az megy otthon is, ha kell -, a fizikai munkához. Nehéz inkább azt megszokni, hogy városi emberként reggel 5 és este 8-9 között ritkán kell szó szerint talpon lenni. Hát itt kell. Vagyis hát nem KELL, mert senki semmire nem kényszerít. Node egyrészt ezért jöttem, másrészt érdekes kaland nekem ez így, hogy nem egy felépített “betanító-programon” veszek részt, hanem azt teszem, ami feladat éppen van. Egyre többen kérnek, s adnak feladatot, ami talán annak is szól, hogy ha elvégzem, akkor ők is előrébb vannak, s nem hátrébb. Az első napokban erőt vettem magamon, hisz tanácsadóként általában azért lépek be új területekre, hogy ott gyorsan észrevegyem és megerősítsem a jó dolgokat és fel tudjam hívni a figyelmet a fejlesztésre szoruló területekre. Hála Istennek, nem estem bele a klasszikus tanácsadós viccbe (“az egy dolog, hogy nem értesz hozzá; de egyáltalán, ki hívott?…”). Az első napokban persze itt is születtek világmegváltó gondolataim, de szépen lassan helyükre kerültek a dolgok. Egyrészt magam rájöttem sokmindenre, hogy mi miért történik (“azért jó napfelkelte előtt kezdeni a munkát, mert akkor még szembe tudsz nézni a nappal” – szó szerint és persze átvitt értelemben is), hogy itt is mekkora szerepe van az emberi kapcsolatoknak (kivel, mikor, hogy beszél, mit enged, mit és hogyan kéri tőle) – hiszen itt sokkal több a kézzel, emberek által elvégzett munka, nem lehet csak úgy kisasszézni a helyi közösségből – de aztán ráeszméltem, hogy a vállalatvezetők munkájának nagy része is humán menedzsmentből áll, nem pedig a szakmai munkafeladatok operatív végrehajtásából (látta már valaki Csányi Sándort tehenet fejni? – na ugye, pedig körülötte aztán sok a marha. Mármint a farmjain.) Másrészt – hogy folytassam az előző gondolatot – fogadó gazdám nagyon-nagyon kíváncsi volt a véleményemre, ötleteimre, saját tapasztalataimra. Pedig nem is ittunk minden nap. Eddig. Ő nagyon komolyan veszi a gazdaságot, elképesztő alapossággal, odafigyeléssel és teljes körültekintéssel vezeti, fejleszti a farmot. Engem is meglepett mindemellett az érdeklődő nyíltsága. Láttam, hogy amikor kérdésére mesélek – leginkább tapasztalatokat, mert az ötletekhez még mindig hogy is jönnék én – akkor mintha nem is figyelne… dehogyisnem, próbálja kitalálni, mit és hogy tud abból hasznosítani. Ez azért több szempontból is jól esett. Jó helyen vagyok. Mutogatta a prospektusokat a főként pályázati pénzből elnyerhető automata berendezések, robotgépek, célszerszámok és egyéb – futurisztikusnak tűnő – megoldásokról. Mert igen, ez is Székelyföld. Ahol vannak gazdák, akik túl tudnak lépni a néhány hektáros gazdálkodásból a több százas nagyságrendbe. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy tangazdaságként példát tudjon mutatni és tapasztalatait megossza a helyi gazdákkal. Ez a program – bár sejtésem szerint fogadó gazdáim sem rendelkeztek konkrét munka- és foglalkoztatási tervvel velem kapcsolatban – az élet rendezésében mégis nagyon jól alakul. Gyönyörű helyen vagyunk (a dimbek-dombok mögött a Déli-Kárpátok hegyvonulata húzódik), a termőterületeken látványosan váltakozó gazdálkodási növényvilág (ez persze gazdálkodási szempontból nem jó…), egy gazdaság, ahol állatokkal foglalkoztam, részt vettem aratáson, “rend rakáson”, bálázáson, s igen komoly fizikai munkán is és két olyan fogadó gazda, akik nem kesztyűs kézzel bánnak velem, hanem azt lesik, mit tudunk ellesni egymástól. Felrémlik a felvételi interjúm, ahol a “miazelvárásod” kérdésre körülbelül ezt válaszoltam, mert azt mégsem mondhattam, hogy “fogalmam sincs, azt sem tudom, hova megyek”…
És ez még csak a program fele. A vi-ka, vagy dék-land? Vagy csak a vidék? Esetleg csak a kaland? Majd kiderül…
