Akkor már azt hittem, elteltem.
A várva várt nap eljöttével, az odavezető út messze földön híres látnivalóival, a Gyilkos-tóval, a Békás-szorossal, a székely jó humorral. A gondolattal, a sokat forgatott fogalommal.
Milyen lehet?! Formájában? Felépítésében? Faház, vagy kőből van-e? Milyen lehet komfort érzetében? Hogyan folyhat ott a mindennapi élet? Enni van-e, hogy mindennapra más legyen? Forrás fakad-e, hogy inni, mosdani legyen miben? Keríti vajon kerítés? Estével ablakában fény lesz-e? Ha odakint hideg szorít, meleget ad-e? S megvéd, ha farkas, medve kerget? Milyen jószágot nevel a dús füvű hegyoldalban? Van-e mindüknek saját helye? A pásztorkutyák jól szolgálnak-e? Keringnek-e felette sasok, hatalmasok? Maradt-e még le nem legelt virág? Hol éri a hajnal fénye? A felhők fölötte, vagy alatta úsznak el?
Rózsafüzérként morzsolgattam a sok kérdést, míg végre felértünk az esztenára, s kézzel fogtam, kézen fogtak a mindenre válaszok.
Fejünk felett a magasban büszke tartású fenyők karoltak össze, szomjunkat patak mosta, s máris meredeken fel, a hegyoldalnak feszültünk, csak azért, hogy érezhessük már végre, hogy igen! Ide, ahova vágytunk! Megérkeztünk! Húzott fel a hegytető, hogy szélesebben, messzire lássunk, hogy szavunk és lélegzetünk is megszakadva de mégis odakiáltsunk a szomszédos hegygerinceknek, távoli szirteknek: „Titeket még sohse láttunk! Úgy vágyott már hozzátok a képzelet! Beh szép merre csak nézni a világotok itt köztetek!”
Kitárult előttünk az eleddig csak révedt sejtelmekbe burkolódzó lét, a hegyi legelő, a pásztor élet, minden részletében. Legelőször is egymásnak felelgető kolompok hangja vezetett, míg nem négy lábra álltak: szarvak között tarka tehenek legeltek. Lovak jártak szabadon. S feltűnt a fakunyhó. Tátrai juhászkutyák szaladtak elénk, egy, kettő, hány még?! Kannák, vászonkendők száradtak a kerítésen, a hegyből forrás fakadt, az ólban malacok túrtak. Juhokon is kolomp csengett. Távolabb kicsit egy verebes. A kilátás a házikó oldalánál ámulatba ejt. Odabent a nagyobbik helyiség egyszerre volt előtér, nappali, konyha, hálószoba, s sajtüzem is egyben. A sarokban üst, az állványon sajttömbök száradtak, minden egyes tárgynak feladata, helye van. Került elénk zsendice, sajt, mozzarella, orda, túró, puliszka, rókagombás rántotta, csorba, áfonya. Egy kicsit kirándultunk, a szomszéd esztenára is odaláttunk. Meghajtottuk a tehenet, majd már szürkületben meg is fejtük. Hajtottuk az eszterungát, a holdfényben énekeltünk, a völgyben álomba dőltünk. Néztem, ahogy a reggel a harmatot hogy szárítja fel. Szívtam mélyre a mindenütt tej és szabadság illatot. Lefényképeztem retinámmal azokat a beszédes arcokat, akiknek vonásaiban sok hosszú év, s mind a négy évszak. Mesélték az ottaniak: nem is olyan rég, ott szemben, az ösvényen egyszer farkas ment.
Én gyűjtöttem, amimmel csak lehetett a benyomásokat, az élményeket. Az ízeket, az illatokat, a képeket, a hangokat. Éreztem mindent, amit az esztena mutatott nekem. Eltettem mindent, amit az érzékeimen keresztül, s azon felül a hely engedett.
Én akkor már azt hittem! Elteltem!
. . .
S mégsem. Még tartogatott valamit az esztena, Erdély, a hegyek. Nem akart a teljesség képe nélkül hazaengedni engem. Még szánt nekem egy látomást. A hangot adta neki. Alig akartam már elbírni.
Váratlanul különös mély hang tolta szét maga előtt a hegyek között a csendet, utat készítve elő az annál is lágyabb feleletnek. Szállt ez a hang, belengte a hegyoldalakat, olyan súlytalanul lebegett köztük, mint ahogy a függönyt mozgatja a fuvallat. S szólt újra! Szaladt le a lejtőn – megremegett minden fűszálban –, hogy a szemközti meredekről ismét visszahalljam. Azt a mély hangot követte egy magasabb, s megszületett valami ősi hatású, éteri dallam. Mozdulni sem mertem, nehogy máris véget érjen. Csak néztem féltve a pillanatot, a pásztort, s kezében a hangot. Szájához havasi kürtöt tartott. Olyannak hatott, mint ha millió éves álmából kelt volna fel a föld, s küldte volna szét a hívó szót. A vigyázó szirteknek? Embereknek? Lényeknek? Élőknek? Szellemeknek? Vagy csak a képzeletnek? Nem úgy hatott ugyan, mint ha az erdők, völgyek mélyén élő láthatatlan tündéreknek lett volna ez üzenet?! Hogy odaigyekezzenek? S nem lehet, hogy tényleg ott voltak?! Csak nekem nem volt hozzá szemem?
…Mikor a havasi kürt hangja újra és újra átjárt bennem, hagytam, hogy szemem világa felébredjen, s befogadja a valót, azt, amit haza kellett vigyek. Azt, ami körbevett engem azon a helyen.
A román pásztorok, a székely fogadóim, s barátaik arcvonásait, jellemüket, fényüket.
Tündérképüket.
