Dombok, s máris hegyek. Fenyőerdők, rengetegek. Egymásra ölelkeznek.
Köztük székely, pásztor népek. Együtt élnek. A meredekek, a mélyzöldükben büszkén égbe meredt tűlevélszirtek, nyájak, s az emberek. Itt meghitt természetességében folyik az embernek állatbarát, állatnak emberbarát egymás melletti dolgos élet.
Az állatoknak rét kell. Legelő kell.
A pásztornak hűs is, fedél is. Szállás kell. Csak egyszerű, szerény igényekkel. Nyári szállás jelenti ezeket. Ajtaja, ablaka legyen, fekhellyel szolgáljon. Friss, szabadságszagú levegő kerítse. Takarosan költözik így bele, akinek élete.
De akad-e más, ha nyári szállás nem áll?
Kérdezném még! Százszor, százféleképp! Más szóval, kicsit megcsavarva, huncut kedvvel, szót szaporítva, az időt húzva, türelmetlenségbe hajszolva, még a végén unalomba csapva, választ kérőn, előre tudva, kérdezném még, csak hogy egy kicsit tovább hadd fokozzam, kérdezném, s talán, ki hallja, ő is kérdőre fogja, vagy tán a végét meg se várja, nem is hinné, hogy súgni akarok valamit, kérdezném még, mert tudom, olyan jó, amit tudok, olyan nemes az egyszerűségében, mert ősi, régből eredt s hozott megoldás ez, kérdezném még, de ki kell bökjem, mert a szél úgyis gyorsabb, ha a választ messzire dobom, elárulja, cserfes, fecseg, meg kell osztanom, mert jó lesz elmondanom, s talán majd együtt felkiáltunk, visszafojtva, s magunk előtt az égre nézünk, mint ha tényleg karnyújtásnyira volna!
Mondom is! De úgy kiáltanám inkább mégis!
Kiáltanám, de tudom, hogy akkor én nem hallom. Kiáltanám, de tudom, olyan halkan szól, amit tudok. Szórnám, de csak suttogok. Néma szóba fojtva suttogom:
Itt nem kell félteni a pásztorlétet. A népeket. Nem kell félteni az anyatermészetet.
Ellát, gondviseli a szerény körülményeket. Csak hagyni kell, hadd teremtsen.
Nem kell ház, ha nem áll. Nem kell akár nyári szállás, ha nincs a határban fűrész, deszka, szög, kalapács. Nem kell más csak béke. Megelégedett a szívben. Zöldbe hajló érzület. Bizalomteljes lelkület.
Mert a válasz ott áll. Szállásfa nyújt helyet a pásztornak, ha nincs nyári szállás.
Ha kint éri a legelőn a kánikula, az eső, az est, a szél, nem veszt semmi a pásztorélet fényén.
Körbefogják a fák. Hatalmasok. Zöldellők. Örökké. Fenyők. Szállásadók. Tövükben hűs marad a levegő. Szétterülő ágaikon sűrű tűlevélernyő. Éjjel egyszerre menedék, takaró, fedél. Az esti imát emberszó helyett ők maguk susogják. Ha szél járja, társ lesz. Hangja lesz. Mesél. Ahogy most én is csak suttogok. Mi mindent regél! Sokat látott hírnökök. Tanuk mennyi, de mennyi történés felett! Pillanatok időbe veszett képein emberöltők teltek. Mennyien léptek előttük az árnyék s évtizedek alatt! Faggatom. Suttog. Hallgatom. Hívom! Fenyőköntösbe öltözött képzeletem. Hogy mindent meséljen el tűlevél hangszerén halk szavával a szélnek, szűkében nyüszítő, vagy bőséggel telt évgyűrűket.
Suttognak, zúgnak a szállásfák körülöttem. Átjár.
Átszűröm szememen az élmény zöld fényeit…
Odasúgom én is, én mit kaptam itt.
Odasúgom az érzést, amit megélhettem mind.
Velük suttogok magam is…
Veletek suttogok én is…
Suttogjátok majd el egyszer: jártam itt!
Jó emberekkel, magamba zárva, tündérkertben, kitárva s Erdély-emlékeimet továbbírva szalonnáztam alattatok!
Majd ha mások járnak erre, soká, egyszer! Ha felrémlik akkor még!
Suttogjátok el . . .
