Nem turistaként vágytam Erdélybe. Elképzelt tájakat, illatokat és érzéseket kergettem magamban már évek óta. S most sikerült élményekkel párosítanom azokat. Egy álom volt – vagy talán az is marad? –, amelyből felébredve mesélek most kaladjaimról.
2014. augusztus 3-án mi, kalandorok, kilencen vágtunk neki az emberpróbáló, 14 órás vonatútnak. Gyűrött arccal léptünk Csíkszeredán a peronra, ahol már sejtettük, hogy nem a pihenésről fog szólni a következő egy hét. Engem – a többiekkel ellentétben – az állomáson ismerős tekintet várt. Fogadógazdámmal, Deák Dénessel, a kecskeméti felkészítő napon már volt szerencsém találkozni. Az egyhetes program „bázisául” Gáll Levente csíkmadarasi birodalma szolgált, ennek megfelelően – mivel Dénes kobátfalvi otthona egy bő órányi autóútra volt Leventéék Malom Fogadó nevet viselő panziójától és birtokától – a hivatalos nyitóbuli előtti délutánt helyben töltöttük. Dénes már az első szabad órát kihasználva programot kínált: négy magyarországi fiatallal karöltve indult felkeresni csíkmadarasi barátait. Meglepő vendégszeretet fogadott minket. Mintha csak a szomszédból csöngettünk volna át. Csíkmadarasra visszaérve jutott egy óra a pihenésre. Gyapjútakaróba burkolózva hajtottam álomra a fejem. Délután ismerkedés, pálinka- és bórkostolás, népzenével kísért mennyei vacsora és őszinte tekintetek váltották egymást. Akárcsak a mesében. Éreztem, ez Erdély, megérkeztem! Este tíz volt, mire Kobátfalvára értünk, ahol Dénes szülei (Ilus néni és Dénes bácsi), valamint nővére, Kati várt.
130 hektáron gazdálkodik a Deák család. A termőföldeket borító takarmányfüvek, silókukorica és legelőként szolgáló gyepek a hatvan (főként tejelő) szarvasmarha jólétét biztosítják. A mindennapokat a tehenek fejése és az egyéb háziállatok körüli teendők foglalják keretbe. Reggel – a csorda kihajtása előtt – fél hat és hét óra, este pedig – a marhák beterelését követően – hét és körülbelül kilenc óra között mindenkinek a fejőgépek mellett a helye. A nap folyamán nincs olyan, hogy ne lenne teendő. Hogy mit tudtam, illetve mit tanultam? Én mint okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök álltam már gumicsizmában istállóban, de kijelenthetem, hogy egy hét alatt ennyi újat még nem láttam és tapasztaltam. De bizonyítanom is kellett! Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint Dénes bácsi első nap feltett két kérdése, miszerint: „Te láttál már tehent? Ti szoktatok szalonnát enni?” S akkor éreztem, itt bizony helyt kell állnom, el kell oszlatnom a „pesti fehérnépről” általánosan alkotott képet. Első délelőtt Dénes megmutatta a családi birodalmat. Kiderült, hogy a marhák mellett tíz sertés, baromfi (tyúkok és pulykák) és három birka is lakik a gazdaságban. A ház mögötti konyhakert azt sugallata, hogy Ilus néni nemigen jár piacra. Szezfőzde, istálló, pince – a zegzugos portán még az utolsó napra is maradt számomra addig ismeretlen helyiség.
Hétfő este már tőgyet mostam, fejtem. Nem állítom, hogy először nem volt szokatlan hátulról megközelíteni, „hő, Zsiga, hő”típusú hanghatások kíséretében arrébb taszítani a tehenet, behajolni alá, de az utolsó napon már egészen magaménak éreztem a mozdulatsort. (Ha a kedves Olvasóban – hozzám hasonlóan –felmerülne a kérdés, hogy egy tehén hogyan kaphat Zsiga nevet, akkor biztosíthatom, ez az anomália megszokott a rendszerben, mivel Zsiga lánya kis Zsiga, a szomszéd állás pedig Gyuszié.) Fejni lehet fejőgéppel és kézzel. A fejőgép használata viszonylag egyszerű, a kézzel fejés azonban nem napok alatt elsajátítható művelet. Miután Piku – becsületes nevén Kibédi Miklós, a Deák család „mindenes munkásembere” – biztosított róla, hogy az ő mozdulatsora húsz év elteltével olyan-amilyen, utolsó nap az Ibolyából kézzel kifejt, körülbelül négy liter tejet óriási büszkeséggel mutattam mindenkinek. Tegyük hozzá, az én sikerességemhez Ibolya végtelen nyugalmára is szükség volt.
A tehénfejésen túl lapátoltam ganéjt, kevertem moslékot a sertéseknek, kaszáltam zabot a napközben az istállóban maradt két beteg marhának, görgettem hárommázsás körbálát, segítettem villanypásztorral körbehúzni a szomszéd falu határában fekvő silókukoricást, belekóstoltam a birkanyírásba, vagyis igyekeztem helytállni és vérbeli parasztlánynak (olykor -legénynek) tűnni. Hol sikerült, hol nem. Traktorvezetésből és bálarakodásból például van még mit tanulnom. Előbbi még csak-csak megyegetett (bár véleményem szerint örülhet a szomszéd, hogy nem látta, amint a dombról leérve, lendületből kikerültem az ő út szélén álló, a traktorhoz képest meglehetősen aprócska Daewoo Matizát), amikor azonban a bálarakodóba ültem, elszabadult a pokol. Egy kis szakaszon nagyjából egyenes vonalban kellett volna előre és hátrafelé mozogni. Gázpedál azonban nem volt, a rükverc a személygépkocsik egyes fokozatának megszokott helyét foglalta el, előrefelé pedig egyesbe és kettesbe nem kellett váltani, hanem rögtön hármas fokozatban indultunk. A szokatlan rendszernek köszönhetően elég nehézkesen haladtunk. Egy-egy váltás rendszerint 2-3 percet vett igénybe, mivel a váltókart teljes erővel mozgatva kellett sebességet váltani, és én rendszerint üres helyett ötös fokozatig találtam lökni a kart. Az emelő mozgatásáról pedig még szót sem ejtettem... Izzadva, vörösödve, mintegy bő fél óra alatt három bálát sikerült a helyére raknom, amikor Dénesnek átadtam a kormányt. Viszonyításképpen: ő – úgy, hogy az emelő mindkét tüskéjére szúrt egy-egy bálát – nagyjából három perc alatt furikázott a megfelelő helyre ugyennyi kötegelt szénát.
Lucernát is pakoltam. Miután a hátsó kertben a zab elfogyott az istállóban maradt marháknak, egyik délután a közeli földről Dénessel és Pikuval vittünk lekaszált zöldtakarmányt az állatoknak. A kocsival befordultunk az udvarba, s én lelkesen fogtam a vasvillát, hogy végre hasznos segítség lehessek. A teendő annyi lett volna, hogy a Dénes által a platóról ledobált lucernakupacokat az istállóba húzzuk. Piku gyorsan haladt, pontosabban csak ő haladt... A kezdeti kudarctól nem riadtam vissza, kitaláltam, hogy Dénessel helyet cserélek, és én rakodom a halmokat. Az így keletkezett helyzetre egyértelműen igaz volt, hogy „nem minden olyan könnyű, mint amilyennek látszik”. A „folt hátán folt” kifejezés új értelmet nyert.
A férfierőt kívánó feladatok mellett a háziasszonyi teendőkbe is belekóstolhattam. Mivel Piku az esztenán nőtt fel, ő vezetett be a sajtkészítés rejtelmeibe. Szerda reggel büszkén vágtam fel a közös alkotást. Ilus nénivel kenyeret és túrós lepényt sütöttem. Egy év cukrásziskolában töltött időt követően titkon úgy gondoltam, otthonosan fogok majd mozogni a kelt tészta közelében, de zsebre tehettem a kezeimet a tapasztalt gazdasszonyi mozdulatok mellett. Nem tudom, hogy a kemence, a házi tej, a túró vagy a kovász miatt, de a sülés közben terjengő illat visszaadhatatlan marad. S hogy mi is a lapótya? Igen, ilyen is van: ez bizony az olajban sült kenyértészta. Mennyei, leginkább a lángoshoz hasonlít. Akik ismernek, tudják, hogy nagy receptgyűjtő vagyok. De az Ilus néni kezeiben rejlő rutint nem lehet hazahozni, s a receptúrát sem, mert hát a lepény – akárcsak szeretett nagynéném süteményei – „láttad, hogyan csináltuk” módon készül. Kóstoltam zakuszkát, juhtúrós puliszkát, padlizsánkrémet. Persze mindent saját tejjel, friss zöldséggel és házi kenyérrel kísérve. Meg tudnám szokni.
És ha mindez nem lenne elég, Dénes tett róla, hogy a pihenésre is jusson idő. Ellátogattunk a parajdi sóbányába, lebegtünk a Medve-tóban, roston sült pisztrángot ebédeltünk Vármezőn. Jártunk Korondon, Segesváron, Szejkén Orbán Balázs sírjánál, Tamási Áron szülőfalujában (Farkaslakán), valamint Petőfi körtefájának megtekintésére is jutott idő a székelykeresztúri Gyárfás-kúria kertjében. A helyszíneket felsorolni is nehéz volna. A Deák család tejét Székelykeresztúron, egy ötszáz környékbeli gazda összefogásával elindított tejüzemben dolgozzák fel. Abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy a gyár működésébe is betekintést nyertem. Bizton állíthatom, hogy nyolcvan tonna sajtot egy helyen sehol nem láttam még korábban! Az üzemben géppel, míg az esztenán kézzel készítik a sajtot. Bár a fejésről lemaradtam, így is hihetetlen élmény volt bepillantani a tavasztől őszig a hegyen élő pásztorok életébe.
Záróakkordként lovas élményemet mesélem el. Egyik délután leporoltuk a szekér mellett álló hintót. A művelet végére a két ló is megérkezett. Zoltán és Dénes barátsága már régi, s a kocsikázások alkalmával mutatott együttműködés is töretlennek tűnik. Ha Dénes menne, Zoltán hozza a lovakat, ellentétes esetben pedig fogadógazdám viszi a hintót. Miután bejártuk a környéket, és a gyeplővel is megtanultam bánni, nagy örömömre megülhettem a lovat. Nos, lovagolni nem tudok. Ültem már lovon, tudom, hogy miként illik a hátán ülni, és már évek óta nagyon szeretnék megtanulni lovagolni. Most Zoltán beledobott a mély vízbe. Esőben, szőrén keringtem az udvarban. De ez csak a bevezetés volt. Másnap Dénest esküvő előtti kapudíszítésre volt alkalmam elkísérni. A fenyőágakat rendezgető fiatal legényeket már meglehetősen derűs állapotban találtuk, s részemről némi talpraesettségre volt szükség, hogy ne megszeppenve álldogáljak egy tucat jókedvű fiatalember között. A ló ezúttal is előkerült, s Zoltán hajthatatlan volt az én ismételt lovagoltatásomat illetően. Feldobott az állat hátára (kaptam egy pokrócot is magam alá), majd szélnek eresztett. Tudom, ha egy lovagolni tudó ember a soraimat olvassa, nem biztos, hogy érti a megszeppentségemet. Ha azonban annyival megtoldom még a történetet, hogy úttesten keltünk át és kanyarodtunk úgy, hogy nem igazán tudtam milyen vezényszavakkal vagy mozdulatokkal kell irányítani a lovat, talán érthetővé válik az adrenalinszintem növekedésének ténye. Büszkén jelentem, a kalandot a jószág és én is túléltem, s mi több, már utánanéztem a Zugló környéki llovaglási lehetőségeknek.
Hamar elrepült az egy hét! Bár az imént megpróbáltam, nem lehet szavakba önteni azt a rengeteg érzést, amellyel gazdagabb lettem. Ezúton is köszönöm Katikának, Alpárnak és Gyöngyinek a sörözés alkalmával tanúsított hatalmas vendégszeretetét, Pikunak és Zoltánnak a segítőkészségét és a türelmét, valamint Katinak, Ilus néninek és Dénes bácsinak a szerető szavakat, és hogy egy hétig otthon érezhettem magam. Dénesnek nem tudok mindenért köszönetet mondani, egyszerűen hálás vagyok azért, hogy megismerhettem!
A csíkmadarasi záródélutánon mi, kalandorok, szinte szűkszavúbbak voltunk a székelyföldi gazdáknál. Nem a megilletődöttség, fáradtság csöndje volt az, hanem azoknak a bizonyos kifejezhetetlen érzéseknek a csöndje. Lenne mit tanulnunk az erdélyiektől! Mióta hazajöttem, minden ismerősnek büszkén kínálom a kobátfalvi pálinkát, nem lesz olyan, hogy a helyben font kosaram vásárláskor ne legyen majd velem, az Ilus néni kezének munkáját dicsérő lekvárok pedig kiemelt helyet kaptak a kamrában. A rég áhított gyapjútakaró a hálószobában „figyel”, és illata minden percben Erdélyt juttatja eszembe...
