Nekem nem ez az első kalandom az idei nyáron, s talán nem is az utolsó.
De a többiről nem kell kötelezően blogot írnom, elég lesz egy bor/sör vagy málnaszörp mellett mesélnem. Erre a programra viszont csak úgy kaptam “felvételt”, ha vállalom a szereplést, a nyilvánosságot, amit kifejezetten nem szeretek. Ez az “akasztják-a-hóhért” tipikus esete, másnak mindig szívesen adok kommunikációs tanácsot; nade a panasznak vége… másképp nem ülnék szombat délután a vonaton tizedmagammal, és “anyánk-vezetőnk-kísérőnk-főnökünk-szervezőnk” Anitával, hogy pontosan (köszönjük MÁV) elinduljunk Vidék-Kalandunkra Székelyföldre. A vonat – amin ‘vagy tíz éve nem ültem – egész kulturált, 6 fős, légkondícionált fülkében, vászon üléshuzattal (ugye-ugye, nem fogunk odacuppanni felálláskor), többé-kevésbé-de-leginkább-alig működő belső világítással; szóval na… nem tudom, kit kell szidni, de a legidiótább helyeken állunk sokat, végig lassan megyünk, annyira lassan, hogy a sínek hézagos illesztése miatti monoton zaj is túl lassú, hogy álomba ringasson. Az utasellátó – merthogy igen, van ilyen – még mindig gravírozott evőeszközzel, tányérral (uramég, hányan ettek már ezekkel…) és szalvétával szolgálja fel a sört (amíg ki nem fogy), és a jóóóóóóósok használt sütőolajban sült hasábpityókát (valahogy el kell kezdenem akklimatizálódni) ugyanabbanazolajbansült rántott sajttal. Nem kell megijedni, ez nem kötelező tartozéka a 14 órás vasutazásnak, ez fizetős extra. Viszont nem drága. Viszont nem is jó. Miután a HB (nem ceruza!!!) után/helyett megelégedtünk a cseh kecskével (rossz az, aki rosszra gondol…), mégis sikerült álomba ringatnia az immár CFR (román vasút) mozdonynak minket. Fél kettőkor a kolozsvári állomáson riadtunk fel a Brassóba (vagy a Tusványosra?) igyekvő emberáradat helykereső akcióinak cseppet sem udvarias, ámde annál hangosabb zajaira, de szerencsére ügyesen “látszottunk hatnak öten”, így hozzánk már nem ült senki. El-el bóbiskultunk, majd az éjjel közepén udvarias kalandtársaim elvették a helyfoglaló táskáikat a velem szemben álló ülésről és így a lábam is fel tudtam tenni. Fejedelmi nem volt – főleg, miután láttuk, hogy a többiek első osztályon utaztak… - de sikerült elszundítani. Félálmomban pedig elhatároztam, hogy ha felkelek, a fene-fenét eszik, akkor sem fogok blogot írni. De hogy ki ne rúgjanak, mindenre napra kitalálok valamit…
