Olyan szerencsés voltam, hogy egy csodálatos hetet kalandorkodhattam a Szanka Családi Gazdaságnál Balmazújvárosban. A család búzát, kukoricát, napraforgót és meggyet termeszt, és falusi szálláshelyet üzemeltet csirkékből és birkákból álló bemutató udvarral. Annyi hihetetlen élménnyel lettem gazdagabb, hogy alig győzöm őket számba venni. Közben jót nevetek a beégéseimen. Életre szóló élmény volt, már csak azért is így gondolom, mert hazafelé a vonaton a szántókat nézve ilyen gondolatok jutottak eszembe: „szegények, szárad a kukorica”, „ezt a legelőt kaszálni kellene már”, „ez szépen be lett bálázva”... ma reggel meg: „gyorsan le kell vágni a beteg ágakat a meggyfáról, nehogy tovább terjedjen”. Hálás vagyok, hogy most már nekem is ilyen sokat jelentenek ezek a városi (puhány) szemmel nézve jelentéktelen dolgok, amiket korábban meg se láttam. Nagyon kedves, összetartó családot ismertem meg, és rajtuk keresztül egy csomó sokat látott, dolgos gazdát, akik mindenek felett szeretik földjeit és jószágaikat.
0. nap
Megismerkedtem a családdal. István viszi a gazdaságot apukájával, anyukája meg gondját viseli a vendégháznak, a tisztaság, a berendezési tárgyak-aminek mindnek saját története van-, a rengeteg muskátli, mind a keze nyomát dicsérik. Itt szállásoltak el engem, ebben a gyönyörű szép házban, ha tudnák, hogy én egy dohos nyári lakra számítottam, biztos, ami biztos még egy hálózsákot is elcipeltem. István tesójáék, Gáborék nagyon finom halászlevet főztek. Jól megvacsoráztunk, nagyot beszélgettünk. Istvánnak még van két húga is, de ők most nem voltak otthon. A család pont túl van a meggyszedésen, és a búza betakarításán, szóval az elmúlt hetek nagyon mozgalmasak lehettek. Sajnos én nem tudtam előbb jönni az új munkahelyem miatt, így ezekről pont lemaradtam. De azért így se fogok unatkozni, az biztos. Vacsora után felpakoltunk egy kamionnyi rekeszt, amit másnap korán reggel vissza kell vinni a kokádi konzervgyárba. A rekeszek mennyisége láttán le vagyok hülve, ilyen mennyiségű meggyet el se tudok képzelni. Mi otthon csak egy fél fát szüreteltünk le, és már attól is minden bajom volt. Durva munka lehetett abban a nagy hőségben. Este bezártuk a csirkéket, egyik másik kiszökött az udvarra, és meg kellett volna fogni. De sajnos szégyen, gyalázat nem mertem. Jó kis segítség vagyok, mondhatom. István még megmutatta a különféle munkagépeket, és a gabonaraktárat. Azt látni kellett volna, gépóriások és gabonahegyek. Ez nagyon komoly, erre valahogy nem számítottam, max. egy veterán traktort, és egy skanzenszerű kukoricaszárítót tudtam elképzelni utolsó mohikánként kapáló gumicsizmás emberekkel. Azt hiszem, itt volt az ideje megismerni a vidéket. Kicsit szégyelem is magam, hogy a vidékfejlesztésről írtam a szakdogámat, miközben ennyire fogalmam sincs mit is jelent a mezőgazdaság 2012-ben... A tyúkokkal mentünk aludni, mert holnap korán kell kelni.
1. nap
Izgi nap volt. Visszavittük a rahedli rekeszt, aztán kimentünk lekaszálni a gyepet. Egy hatalmas zöld sárga traktorral mentünk, ami légkondicionált volt és olyan halk, hogy még beszélgetni is lehetett benne, nem is zötykölődött nagyon a hepehupákon, szóval igazán nem panaszkodhatok. Bár este észrevettem, hogy még így is kék-lila a fenekem, képzelem mindez egy TSZ-es MTZ-vel nagyon durva lett volna. A traktorhoz kapcsolható nagy kaszát, amit kölcsönkértek, egy ismerős tanyáról kellett elhoznunk. A tanyán volt két borjú, kérdeztem, hogy az-e az anyjuk, rámutatva egy bikára (mint később kiderült)... A tanyás bácsi úgy elhült a kérdéstől, hogy percekig tartott neki, mire meg tudott szólalni. Égtem, mint a csipkebokor. Ahhoz képest, hogy István most kaszált először életében, nagyon tudta, hogy mit kell csinálni, sitty-sutty összekapcsolta a két monstrumot, kivontatta, beállította a tárcsák magasságát, és már kaszált is. Rólam ez a magabiztosság sajnos nem volt elmondható. Be kell vallanom, nem nagyon mertem vezetni a traktort, piszok rossz vezető vagyok, és féltem, hogy kárt teszek benne. Pedig ezt a traktort nagyon könyű volt vezetni, nem kellett kuplungozni, és nem nagyon lehet lefullasztani. Sokan cseréltek volna velem, a mérnök és pályázatíró kollegáim például a múlt héten irigykedve mind a lelkemre kötötték, hogy traktort mindenféleképp vezessek. Ezért aztán egy köröcske erejéig összeszedtem magam. És nagyon elhatároztam, hogy holnaptól bátrabb leszek, főleg, miután megkérdeztem Istvánt, hogy van-e bármilyen részfeladat a kaszálásban, amit még kézzel csinálnak (arra gondolva, hogy abban talán nagyobb hasznomat vehetik), jót derült ezen és mondta, hogy nincs. Szóval barátságot kell kötnöm a traktorral. Egyszer rámentünk egy beton oszlopszerűségre, ami nem látszott ki a fűből, frászt kaptunk, hogy baja lesz a kaszának, de megúsztuk, „csak” az egyik tárcsán a penge szorult be, azt kellett kihúzni. Este azonban, pont amikor már csak egy kis csík maradt hátra, eltörött egy csavar a kasza illesztésénél (ami egy sárga rugós valami, de a szakszerű neve sajnos nem jut eszembe). De olyan szerencsétlenül, hogy ez a rúgószerű valami másik oldala pedig pont rászorult a kaszára, így nem lehetett (pedig sokáig próbálkoztunk és nyakig olajosak is lettünk) leszedni sehogy, és végül ot kellett hagynunk azt a lekaszálatlan kis csíkot, a kaszát meg be kellett vontatni István rokonának a műhelyéhez, hogy megcsinálják másnap.Tök jó, hogy az emberek errefel így segítenek egymásnak.
2. nap
Reggel majdnem elfelejtettem megetetni, megitatni a csirkéket, ami pedig az én feladatom volt. Ciki Kukoricát és egy kevés napraforgót kell nekik darálni, ez a tápjuk, meg a vizeket kell kicserélni, amit rendszerint összeszarnak. De azért szépek ezek a csirkék, sokféle van köztük, pl. kopasznyakú, meg hófehér. Még nem lehet tudni, hogy melyik lesz kakas, de azért már kezd kialakulni. A nagy feladat mára a kombájn hazahozatala és kipucolása volt. Aratás után a kombájnt egy ismerős tanyán, a Kunkli Feriék tanyáján tették le, onnan kellett elvinni. A tanya nagyon szép volt, volt ott minden állat. Sőt a kocák szabadon jártak, keltek. A ház ki volt festve a Hortobágyra jellemző állatokkal. Egy helyi művész csinálta. A juhakol jó szellős volt, Istvánék beszéélgettek a juhokról meg marhákról, mert pont tervbe van véve náluk, hogy a bemutató udvarban tartott juhokat kivigyék, ha elkészül a villanypásztor a telephelyre egy kicsit legelni (ha szerencsém van, én is részt vehetek a villanypásztor összeállításában), és valószinűleg vesznek majd húsmarhákat is, mert a trágya nagyon fontos tápanyag utánpótlás a szántóföldekre. Ez nagyon tetszik nekem, hogy Istvánék gazdasága ilyen logikusan épül fel, minden tevékenység, amit csinálnak egymásra épül, és hogy teljes családi összefogásban, apránként építkeznek. Visszatérve a kobájnra. A kombájn akkora, mint egy tank, és az első részét, ha nem használják hátul vontatja, szóval, még jó hosszú is. Ennek is kipróbáltam a vezetését, egy paraszthajszálnyit talán bátrabban, mint a traktort előző nap. Nagyon érdekes felépítmény ez kombájn, egy kerekeken mozgó komplex gyár, egy ilyen gép teljesen automatizálni tudja az aratást. Ennek köszönhetően Istvánék 3-4 nap alatt be tudták takarítani a búzát. Kedves házigazdáim részletesen elmesélték, hogy hogy működik a terménybetakarító gép.István apukája elmesélte, hogy az ő idejében egy álló gép volt, amibe emberi erővel öntötték a poros búzát, ami elég kemény munka lehetett. A nagymamája pedig délután, amikor füvet nyirtunk nála a bariknak, azt mesélte el, hogy az ő idejében pedig kézzel csinálták az aratást, az olyan durva meló lehetett, amit el se tudok képzelni. Annyi érdekességet hallottam, kár, hogy nem magnetofon az agyam. Ki kellett takarítani a kombájnt és átalakítani a „napra” aratásához, mert az következik majd most. A kukorica, vagy „tengeri” aratása csak szeptember, októberre várható. Ezt nem gondoltam volna. Aztán el kellett mennünk tankolni (hatalmas hordókkal), mert holnap emelik a benzinárakat. Aztán egy szivattyú segítségével megtankoltuk a kombájnt, megivott egy hordó gázolajat. Aztán ki kellett menni megtankolni a közepes méretű traktort is, ami éppen a szénabálákat hordta be a földekről. Addig én azokat a búzákat csipegettem össze a csirkéknek, amiket az aratógép kihagyott. Istvánéknak elég elszórtan vannak a földjeik, jó szervezőkézséget igényel, hogy elkerüljék az üresjáratokat. Még a meggyesbe is kimentünk, hogy megnézzük kell-e permetezni, de nem kellett, a fák tökéletes állapotban vannak. Csak egy látszott kicsit betegesebbnek, arról metszőollóval levagdostuk a beteg ágakat. És, ha már ott voltunk szedtünk egy kis szedret, meg almát, amiből István anyukája nagyon finom sütit csinált. Szép nap volt ez is.
3. nap
Ez volt a legmozgalmasabb nap. Reggel kimentünk egy libaterepre, ahol előző nap a bálahordó traktort hagyták, hogy behordjuk a bálákat. a libatelepen a csapda rókát fogott, a gazda elég bosszús volt. Jaj, tényleg itt is égtem egy jó nagyot, a gazda szitkozódott, hogy „a dögök hát nem átugráltak a kerítésen, hogy megegyék a libák kajáját”. A kecskéire gondolt, de azokat én valami miatt birkáknak néztem, és pont frissen hallottam valakitől, hogy a birkák milyen nyugodt állatok, gondoltam el is dicsekszem ezzel a tudásommal. És montam, hogy „tényleg pedig én azt hallottam, hogy a birkák milyen nyugis állatok”. Mire a gazda, hogy „hát ezek olyan birkák, hogy kecskék”. Igazán tudhatnám mikor kell szépen csöndben maradni. A szántóföldön, amíg Jóska bácsi, az alkalmazott reggelizett, én is kipróbálhattam a bálarakodást. Felszívtam magam, hogy most már nem leszek paragép. A közepes méretű traktor volt, amit még nem vezettem (de mondjuk ez majdnem mindegy) és annyival volt nehezített a pálya, hogy most különféle karokat is kellett kezelni, hogy viszintesre ígazítsuk a traktor villáját, meg, hogy felszúrjuk, majd elengedjük a bálát. Fontos, hogy a bála közepét szúrjuk meg, viccelődtek, hogy ha szétesik a bála, jöhetek a villázni. Szóval fel kellett szúrni az egyik bálát, oda vinni a másik mellé, majd mindkettt felszúrni, és felrakni úgy az utánfutóra, hogy a többinek is legyen hely. Hát a legparásabb az volt, amikor fel kellett rakni a bálát az utánfutóra, mert akkor teljesen, de teljesen rá kellett állni a traktor orrával az utánfutóra, és jól meg kellett lökni a bálát, hogy egy kicsit az utánfutó is megmozdult (mert nekem könnyjtett pályám volt, üres utánfutóval joystickoztam). Felraktam négy bálát István segítségével persze, aztán visszaadtam a traktort, hogy ne tartsam fel nagyon Sanyi bácsit. Ez a bálahordás, meg egy csomó ilyen mezőgazdasági munka kivülről tök kis semminek, gyorsnak látszik, de aztán amikor az ember csinálja, jó sok időt el lehet vele szarakodni. Aztán az volt a feladatom, hogy a kisbálákat „feldobáljam” (ez kicsit nagyképű, a felszenvedjem helytállóbb) a terepjáró utánfutójára, aztán azt bevigyük a birkák akholjának padlására. A bálát vasvillára kellett szúrni és nagy lendülettel fellökni a padlásra. Korábban szentül meg voltam nyugodva, hogy ha másban nem is veszik majd hasznomat, de ezt biztosan meg fogom tudni csinálni. Na, alig birtam megmozdjtani a bálát, a fejemig remegő karokkal valahogy felemeltem, aztán át kellett egyszerűen venniük tőlem. Ezt az égést! Aztán a következő dolog a rendsodrás volt, azon a gyepen, amit hétfőn lekaszáltunk. Én nem is tudtam, hogy ilyen feladat létezik. Ez azt jelenti, hogy egy (természetesen traktorhoz szerelendő) fésűs keréksorból álló munkagéppel szép sorokba kell húzni a levágott szénát. Ez egy jó kis feladat, a legjobb, hogy az öreg MTZ-vel is lehet csinálni, amit nem kell annyira félteni. Szerencsésen elég jól begyakoroltuk, mire a filmesek odaértek hozzánk, már képes voltam egyedül forgatni két egész sort. Bár valamennyit tutti ott sikeredett sajnos hagynom, sanszos, hogy Pistinek duplamunkát csináltam, mert ő fejezte be később a rendsodrást, miután a filmesek, Kornlék elmentek. Vicces, kiváncsi vagyok a filmre, mert az történt, hogy ezután elmentünk, hogy leforgassák a nagy bálaszedő tudományomat is. Jól megbeszéltük, hogy ezt nem fogom egyedül vezetni, hát, hogy hogy nem egyszer csak azon veszem magam, hogy mégis egyedül vagyok. És filmeznek, szóval hisztizni nem lehetett. Végig csináltam, de a filmesek jót röhögtek a halálraszánt fejemen. Szóval kiváncsi vagyok, melyik akciómat vágják be a filmbe. És én még nem tudtam válaszolni előtte a riportban, hogy mi volt a sokkoló aprogramban, hát ez Bár az is igaz, hogy dagadt a májam a büszkeségtől, amikor már nem remegett a lábam. Este neki láttam a kismillió meggyes vödör beáztatásához, ami még a meggyszedésből hátra maradt. Aztán locsolni kellett, mert nagyon nagy a szárazság sajnos. Én zártam be a tyúkokat, hát elég pestiesen sikerült. Ugyanis arra gondoltam, hogy hagyok nekik egy kis nyilást, hogy kapjanak rendesen levegőt. (És ezen a nyiláson szépen kijöttek reggelre mind egy szálig.)
4. nap
Ma elintéztük a papírmunkákat. Kicsit meglepődtem, hogy Istvánék mennyire képben vannak az adózási szabályokkal és pályázati lehetőségekkel, pedig nincs is ilyen irányú végzettségük. István meghozta a villanypásztorhoz szükséges dolgokat, de azt valószinűleg már csak hétvégén csinálják meg nélkülem (sajnos). Elmostam a vödröket. Aztán jött az álltorvos, hogy beoltsa a birkákat, észrevette, hogy valami vírus okozta pörsenés van a birkák száján, amit betadinnal kell kezelni, hogy gyorsan leszáradjon, mert így nem tudnak rendesen enni. Majd szelént is kapnak, ami ahhoz kell, hogy erős legyen a csontjuk. Aztán az esti összejövetelre készültünk, amit arra szervez István, hogy a környék gazdái, meg kalandorai (aki ha jól tudom, csak én vagyok per pillaat egyedül sajna) találkozzanak és egy jót beszélgessenek. A menü babgulyás, és slambuc (amit én most kostoltam először) volt, meg házi sajt, csörögefánk, pogácsa és palacsinta. Habzsi dőzsi. Az összejövetel jól sikerült, egy csomó érdekes ember gyült össze. Nevekre már nem emlékszem sajnos pontosan. De mind nyitott, jófej emberek, szóval jó dolguk lesz az új kalandoroknak náluk, abban biztos vagyok. Éjjel úgy nézett ki, hogy jön a vihar, de végül elmaradt, csak a szelet hozta meg. Szívszorító volt, látni, ahogy az esőt már nagyon-nagyon váró gazdák, epekedve nézik az OMSZ felhőtérképét. Egyiköjük azt is mondta, hogy ő már a jeget sem bánná, mert legalább vizzé olvad. Meséltek valakiről, akinek már silóznia kell a kukoricát, mert úgy kiszáradt. Az azt jelenti, hogy fillérekért eladható takarmány lesz belőle, és a gazda egész addigi munkája kárba vész.
5. nap (utolsó sajnos)
Mozgalmasra sikerült az utolsó nap. Reggel volt egy kis kalandom megint a csirkékkel. A szél megtépázta a kerítést és felborította az ajtójukat. Szóval kiszöktek, egyenesen az udvarra. Én meg ugye nem mertem megfogni őket. Ezért mindenféle cselekhez folyamodtam, hátha az okos csirkék maguktól is visszajönnek. Például bevittem a kaját a kerítésen belül és ott mutogattam nekik, ezzel két csirkét be is csalogattam. Végül már csak egy utolsó csirke maradt kint, azzal nem tudtam sajnos mit kezdeni. Aztán észrevettem, hogy az ólban van egy döglött csirke. Mivel még mindenki aludt, gondoltam, hogy nem lármázom fel az embereket, összeszedem magam, és kihúzom, de sajnos nem voltam rá képes. Így hát felkeltettem Pistit, gondolom örült nekem. Ő felboncolta a csirkét, hogy lássa mi történhetett, de nem talált semmi gyanús dolgot. Én meg némán borzadtam. Tudom, hogy nem kellett volna, mert ez tök rendjén való dolog. De a városban úgy látszik, teljesen elszoktam a halál látványától. Aztán lekezeltük a barik száját, és észrevettük, hogy az egyik bárány nagyon gyengécske. El kellett különíteni a többitől, mert nem engedték a nagyobbak enni. Először nem akart enni, meg volt rettenve. Úgy kellett a szájába tömni egy darab kukoricát, hogy rájöjjön, hogy az finom ennivaló. A nap végére azért elég jól összeszedte magát. Aztán kitakarítottam a tyúkólat, csak nagyon felvizeztem, így olyan folyékony lett a trutyi, hogy nem igazán tudtam rendesen kilapátolni. Arról nem beszélve, hogy ítéletnapig se akart kiszáradni. Mindenesetre a csirkék élvezték a pancsolást. Délután még kipróbálhattam a tárcsázást is. Persze erről a munkafolyamatról se hallottam korábban. Ez az, hogy a betakarított földekről az ott maradt rövid szárakat beforgatják a talajba egy gép segítségével, hogy a gyomok gyorsabban kijöjjenek és kezelni lehessen őket. Vagy valami ilyesmi. A legnehezebb ebben (legalább is nekem), hogy nagyon egyenesen kell menni… Aztán sajnos mennem kellett a vonathoz, de előtte egy dolgot még meg kellett tennem gyorsan, meg kellett fognom a szárnyánál fogva a kiszökött csirkét. E nélkül, hogy is mehettem volna haza?! Be kell vallanom, nem is volt olyan rettenetes érzés, egész selymes a tolla. Ezzel véget is ért a nagy kaland.
