Hajdúdorogi élmények

Bár kalandor-társam Földes Adri már részletesen beszámolt arról hogyan teltek a napjaink a hajdúdorogi Szakál tanyán, azért én is megpróbálkozom, hogy egy kis ízelítőt adjak, abból a sok élményből, amiben részünk volt a hét alatt.

Tehát megérkeztünk vasárnap délután a tanyára, körbevezettek minket, bemutatták a gazdaságot. Mindkét fél méregette egymást vajon milyenek lehetnek ezek a városi lányok?- jöttek az ugratások és várták hogyan reagálunk. Persze mi is meg voltunk illetődve, idecsöppenünk a városból, vajon helyt állunk-e?

Másnap kelés fél 6kor, csak keressük Albit, majd ő ad munkát. Persze mire kijutunk, már mindenki javában dolgozik, de mit is adhatnának nekünk, "vajon mit tudnak megcsinálni?" A kezdeti nehézségek után  megtaláljuk a feladatot és igyekszünk beilleszkedni. Néhány nap után már tudjuk mikor mi következik és már az időt is úgy számoljuk, „Hú már vége a fejésnek, akkor már négy óra lehet…” A feladat mindennap ugyanaz, de megnyugtató ez a „kiszámíthatóság”. Persze igyekeznek bevonni minden féle tevékenységbe, amit (majdnem mind) ki is próbálunk. Beszalmázunk a tehenek alá, nagyobb boxot építünk az idősebb bociknak, akik ettől kezdve ugyan együtt, de tejtől megfosztva fejlődnek tovább (amit nem is tudnak „megemészteni” és még legalább egy hétig bőgnek utána). A bocik áttelepítése nem könnyű feladat még úgy sem, hogy mi ketten csináljuk, amit egy ember szokott, de az a boci az istenért se akar jönni. De aztán megérkezik a felmentősereg és a két srác már könnyebben és összeszokottabban megoldja a feladatot.

Aztán megtanuljuk hogy működik a fejőgép. Ottó azt mondja Pista bácsi a fejőmester nem túl beszédes, kicsit magának való ember, de segíteni fog. Pista bácsi pedig készségesen és türelmesen mutatja mit, hogy kell és segít, ha kell, sőt mosolyog  és beszélgetünk is kicsit. Talán átragad rá a lelkesedésünk. Másnap már a média társaságában vidáman zajlik a fejés is.

Segédkezünk a  villanypásztor áttelepítésében is, ami közben még több lehetőségünk adódik beszélgetni és egyre inkább kiderül nincs olyan messze egymástól a vidéki és a városi fiatal. Közben az elkószáló teheneket vissza kell hajtani a többihez, a nap süt, párás meleg van, de mégis olyan jó ott kint.

Mindent ki kell próbálni, ezért én bevállalom az inszemináció előtti vizsgálatot, kicsit ügyetlenül, de hát nem olyan könnyű az sem, amilyennek látszik. Adrinak ez már sok, ő csak megörökíti a jelenetet. De viszont bátrabb nálam, amikor az ebédre való kakas levágásáról van szó, utána ketten kopasztunk és darabolunk, majd a család jóízűen fogyasztja a húslevest és a sült húst, ennek nincs is párja az biztos.
Azért persze a kikapcsolódás sem maradhat ki: elmegyünk fagyizni, esti szalonnasütés vagy fiatalgazda találkozó Miskolcon, ezek is heti program részei.

Sajnos az idő nem kedvezett nekünk, minden nap esett az eső, így a szántóföldi munkákat el kellett halasztani, így nem láthattuk gyakorlatban hogyan zajlik a bálázás és hogyan működnek a gépek, amik most kénytelenek ott állni a színben. Ottó bátyja azért lelkesen és minél szemléletesebben próbálja elmagyarázni mi, hogy működik, de ez így sajnos csak a képzelőerőnkre van bízva. De azért a traktor vezetés nem maradhat ki,mindketten kipróbáljuk, és nagyon élvezzük.Viszont szerencsénk van, mert szemtanúi lehetünk egy ellésnek, amit sikerül meg is örökíteni.

Persze a hét nem múlhatott el a média látogatása nélkül sem. Egyik nap a Duna Tv Gazdakör című műsorába készítettek riportot, majd a Blikk Nők című hetilaptól jöttek, hogy egy cikket írjanak rólunk, természetesen képekkel. Már egész kezdtük megszokni a szereplést, bár egyikük sem az a fajta, aki különösebben szeretné, de ezt a feladatot is megoldottuk:)

Minden reggel friss tejet ittunk, bár figyelmeztettek minket, hogy aki nincs hozzászokva jobb ha a mosdó közelében marad, mert sokkal zsírosabb, mint amit a boltban lehet kapni. Szerencsére nem volt gond. És igaz, hogy amit a boltban megveszünk, az meg sem közelíti a friss a tejet, amit ott ittunk; de kár, hogy olyan messze van Hajdúdorog…

Az egész hét nagyon jól telt, teli élményekkel és itt nem csak a munkáról és a kipróbált feladatokról van szó. Remek volt találkozni olyan emberekkel, akik tényleg másként élnek, ahogy mi, más az életritmus, más a napi beosztás. A család úgy éreztük befogad minket, Ottó anyukája ugyanolyan odaadással szedett nekünk is ebédet, mint a fiainak és mindenbe igyekeztek bevonni minket, minden kérdésünkre válaszoltak. Bárkivel találkoztunk mindenki nagyon barátságos, kedves és közvetlen volt. A beígért „kultúrsokk” inkább pozitívan értendő, fájó szívvel indultunk haza szombaton. Reméljük azért mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy a „városi” sztereotípia megváltozzon és a város és a vidék általunk is kicsit közelebb kerüljön egymáshoz. Köszönjük a lehetőséget!