„Akció van, csajok!” Ilyenkor lenyelve az utolsó falatot, na és még egy utolsó utánit, felhörpintve a leírhatatlanul különleges ízű, legalább húszféle gyógynövényből készített meleg teát, a bögre alján megbújó cseppeket is, szaladtunk az udvarra, s kerestük szemünkkel: „Hol van?! ... Mi lesz a következő bevetésünk?”
Aztán legtöbbször megpillantottuk a szénával, vagy báláikkal megrakott szekér közeledtét, s már mondani sem kellett, uzsgyi a csűrbe, vasvilla, jöhetett a gyúrás, vagy a várépítés. De történt az is, hogy nem a széna volt a szekéren, hanem mi. Hogy ott legyünk már a legelején, kint a réten is elkelt az ügyeskedő kéz.
Aztán volt úgy, hogy olyan más volt benne a csengés: „Akció van, csajok!” Kicsit olyan elfojtott, választ se nagyon mert őszintét várni, volt benne valami huncutság, mint ha titkolni akart volna a gyors eligazítás valamit… Nem sokáig! Fiatal, életteli gazdaként nem hagyhatta el a humorérzék. Kiderült, hogy ami huncutság, az nem is az! Hanem egyenesen dicsőség! Szóval egy nemes szándékkal megosztott feladattal egy csapásra dicső kalandorokká feljebb léptünk: lévén a lóistálló takarítás lett a beosztott posztunk.
Megtudtuk: annál inkább válhatunk dicsőbbnél dicsőbbé, minél kevésbé kedvelt feladatból vállalunk részt…
Vállaltuk. Azért voltunk ott! S mi több! Élveztük!
Szóval kipuccintottuk az istállót, többször is. Nem voltak bent a lovak. Nem volt nehéz. …
Hmmm, de adódott, hogy ők is még odabent ácsorogtak… Na így már azért nem volt annyira egyértelmű, ki hova lép… Napról napra dicsőbbek lettünk. Etetni kellett őket. Itatni is kellett. Kicsit a hasuk alját megvakargatni, hogy ne maradjanak koszosan. De, de akárhogy is nézegettem őket, egyre csak ez járt a fejemben: a ló nagy, én kicsi vagyok. Aztán amikor a fejét hátra lendítette, farával megindult arrébb lökve, dicső kalandortársam falhoz préselte, dobbantott nagyot, akkor én kirohanva az istállóból még hátrakiáltottam: Ti ott bent nagyon nagyok, én meg itt kint majd elleszek, majd az udvaron valamit csinálok…
Hmmm, jó időbe telt, mire visszamentem... Megpusztulnak szomjan, ha nem élnek vízen. Megyek, hozok nekik egy vödörrel, megkínálom őket. Meglátjuk, mi lesz... Hova tegyem a vödröt? Meg se látják, ha csak úgy melléjük rakom... De olyan messze van a feje! Mire odáig lopakodok, egy jól sikerült oldal sasszéval eltipor. Két ló közé pedig aztán tényleg be nem megyek! Hogy mondjam meg nekik, hogy inniuk kéne??? Itt fogunk elmúlni egymást nézve…
No! A helyzetet nem én oldottam meg. Ezek az állatok átsegítettek engem megremegett dicsőségemen.
Kiszagolta Aranyos jó előre a vizet, s egyszer csak fogta magát – épp csak a tomporánál toporogtam – és még oda se érve beledugta a fejét a vödör vízbe, és húzott magához, közben nagyokat szürcsölt egyre csak, végre. Nem volt elég. Rám nézett: na mi lesz?! Szaladtam, lázas igyekezetemben felét is kilöttyintve, sietve hoztam a következő forduló vizet. Az is elfogyott. Elégedetten fújt egyet, aztán hátat fordítva ette tovább az abrakot…
De ki is kellett vezetni az istállóból őket, kicsapni a legelőre. Az ajtón. Ami eléggé egy személyes. Vagy én, vagy a ló személyesen. Együtt nem megy. Hmmm, akkor most eloldom a köteléket – gondoltam. Megtettem. Aztán a fejét irányba állítottam. Hmm, ez is ment. Hál’ isten magától követte a test. Aztán úgy gondoltam, hogy akkor én most kivezetem. De ki menjen előre? A ló, vagy én? Hja persze! Én vezetem! Akkor én. Mi lesz, ha nem akar arra menni, amerre kéne? Ő még mindig elég nagy! Hogy bírom majd le? Mire ezt lejátszottam elméletben, addigra a Betyár már mind a négy patájával a küszöbön túl járt. Én utána, hogy legalább az utat hadd mutassam! De hát minek is, mikor minden nap oda jár?! Szóval futottam a ló után, hiszen én vezetem!, elkaptam a kantárt, kívülről még úgy tűnhet: vezetem, de valójában ismét csak az történt, hogy egy patás pajtás újfent átsegített – ösztönből – a kezdeti nehézségeken…
Meghatódhatnék már itt, de hátra volt még az utolsó bevetés. Fent az esztenán. „Akció van, csajok!” – ez most olyan komolyan komolyan hangzott. „Hajtani kell az eszterungát!” „Okéés!! … Hmmm, de mi az? Hogy kell?” Hamar a végére jártunk. Az összes gyimesi racka, kecske a kosárnak nevezett karámon belül várta, hogy valami történjen. Az esti fejés következett. A pásztorok elfoglalták a helyüket a fejőlyuk előtt, már csak annyi kellett a sikerhez, hogy valaki odaterelje őket. Na! Azok voltunk mi. Dicsőséges kalandorok. Feladat: a nyájat folyamatosan kergetni. Amivel tulajdonképpen nem is lett volna különösebb gond, viszont persze, hogy csak adott irányba, a lyuk felé. De hogy? Ha közelítettem őket, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Az egyik sarokba cövekelt klikkesedést csak úgy voltak hajlandóak feloszlatni, hogy a másik, legtávolabbi sarokba egy nagy bundapaplanba és több száz értetlenül pislogó szempárba áttömörödtek. Így kergetőztünk a trágyától csúszós, meredek lejtőn, néha amolyan snowboard-os figurákat rögtönözve – ilyenkor a nyakam rá, hogy kiröhögtek, de nem bántam. Velük nevettem jóízűen! Lement még így pár kör, aztán kicsit kifulladva megpróbáltam racionalizálni a helyzetet.
Szóval akkor! Csak lassan. Megfontoltan. Türelemmel előre. A szó szoros értelmében: terelve. Megcéloztuk a fejőlyukat. Én is. Ők is. Egyre közelebb, s közelebb... – Néhány oldalvágányon meglépett. Nem baj! Ennyi amortizációval számolni kell. Majd a következő körben megint összeszedem. – Már csak pár méter. Mindjárt… Odaértek! Juhíííj!
Uh! De hogy toljam be a lyukba őket?! Újabb próbatétel! Kicsit vártam. Valami választ. Tőlem. Próbáltam kiolvasni valami megoldást sápadt holdvilágban az összezsúfolódott juhhátak rajzolta sorok között…
Aztán megugrottak a sorok. Egyik a másik után lódult be a szűk lyukon. Sorba. Kivárták míg a következő végez, aztán maguk is felvállalták: aminek jönnie kell, jöjjön.
Ez a kérdés is megoldódott. Nélkülem. Ezek a jószágok segítettek! Ismételten.
…
Dicső gazdám! Ott megdicsőült lóistálló puccintó, eszterunga hajtó koromban utolért! Én ott azt nagyon éltem!
