Kedd reggeltől beálltam fejni. A teheneket itt is géppel fejik (a kiskérődzőket még nem), ami számomra nem volt ismeretlen, mégis újra bele kellett jönnöm a menetébe. Az állatgondozóktól tanultam is egy trükköt, amivel az elbújt tejet elő lehet varázsolni a tőgyből (itt nem a masszírozásra gondolok, bár azt is alkalmaztuk).
A tejet Gyuri bácsival elvittük az üzembe. Kaptam komplett munkaruhát, így, a higiéniai előírásoknak megfelelve, szabadon mozoghattam a gyárban. A sajtok csomagolásában tudtam segíteni. Kellemesen beszélgettünk, nevettünk a hölgyekkel. A vákuumcsomagoló rendesen kimelegített minket, de legalább újabb csalafintaságra tettem szert (volt már valaki, aki elgondolkodott azon, hogyan is tapad olyan tökéletesen a fólia az árura?). Vacsora előtt Kisgazdámmal (Gyuri bácsi fia, Gyuri) egy hétvégi ház kertjét rendezgettük (fűnyírás, gyomlálás).
Az esti fejésre visszaértem a Legelőre. Mikorra végeztünk, az egész napos esőt kinevetve, széles mosolyra kerekedett a Nap szája is. Jó alkalom adódott, hogy körbejárjam a környező dombokat. Rögtön egy szomszédos csordába botlottam. Intettem, s gondoltam bemutatkozom a pásztornak, mi célból bandukolok idegenül. A szép archoz és nyugodt szemekhez tartozó száj kérdezés nélkül elárulta, hogy 4 évvel ezelőtt Kecskeméten dolgozott. Tényleg ennyire apró ez a világ? Beszélgetni sajnos nem tudtunk tovább, mert rakoncátlankodtak az állatai. Leventével elköszöntünk, folytattam a sétámat.
Ahogy egy-egy gerincen megállva körbepillantottam, vagy marhák ballagtak, vag juhnyájak váltották a viccesebbnél-viccesebb alakzatokat. A magasabb növényzetben rovarok végtelenje zenélt, az égen sasok röpültek. Leírhatatlan, mi érinti meg az embert ilyen természetben..
Hogy teljes legyen a napom, elfeledve a kutyák viselkedését, mikor a tanya határában előbukkantam az erdő mellől, nyomban 4 csordaőrző vett körbe. Nem ismertek meg eléggé ez a néhány reggeli és esti találkozás alatt, így kicsi időbe -és sok rábeszélésbe- telt, mire befejezték az acsarkodást és tovább engedtek.
A Legelőn az állatgondozóknak is vannak saját állataik: majorság, 2 malac, egy szürke kiskecske, cicák, 2 borjú. Legnagyobb csodálkozásomra -hétfő reggel a (szabadon tartott) malacok vakartatták velem a hasukat, ma este pedig- Szegfű, az üszőborjú engedte meg, hogy mellé üljek. Miközben feküdt, fejét az ölembe hajtotta, nyalogatta a kezem, én pedig cirógattam a puha buksiját. Ez az élmény ismét reményt öntött belém, hogy lehet, sőt mi több, megéri ilyen kapcsolatban élni állatainkkal!
