Ma reggel a tegnapinál jóval korábban, már 6 órakor keltem, s szántam egy kis időt a blog vázlatának bővítésére. Marika a kedvenc reggelimet, szalonnás – kolbászos rántottát készített nekem, ami előtt persze most sem maradhatott el a kupica pálinka. Itten jóféle pálinka van ám, Szatmári Szilva, aztán ebből csak kupicával adnak, nem decivel… amiért roppant hálás vagyok.
Korai kelésem ellenére Gabi megelőzött, amikor kissé kótyagosan előmásztam kölcsönkapott birtokomból, akkor ő már kinn volt kaszálni a mezőn. Aztán a reggelim végeztével hamarost jött, ő is bekapott pár falatot, majd mentünk kaszát szerelni. Történt ugyanis, hogy a szalagparcellák határát néhányan kövekkel jelölik, amik persze a magas fűben egyáltalán nem látszódnak. Na, egy ilyet kapott el Gábor, aztán az egyik kést elhajlította, a többi a tartójával együtt kitépett a kő. A két lapot szétcsavartuk, kicseréltük a tartókat, új késeket tettünk bele, s mehettünk is együtt kaszálni. Gabi ment a traktorral, én utána a Pajero-val. Nagy élmény volt, nem vezettem még terepjárót, főleg nem terepen.
Néztem, hogy a kések csak annyira vannak rögzítve, hogy ne repüljenek el, de képesek forogni is. A centrifugális erő állítja azokat a helyes irányba, ekkor vágnak, s ha egy kisebb követ elkap, akkor becsukódik, nem száll el. Gabi egy kicsit későn kapcsolhatott, mert neki két kése is kiszakadt, de mentségére szóljon, hogy reggel 6 és 7 között kávé nélkül én észre sem vettem volna, hogy valami máshogy történik… Az első kaszálás gyorsan megvolt, követ nem találtunk, csak valaki Gabi területére tévedt, aztán kaszált belőle, úgyhogy néhány vesszővel és egy kedves üzenettel jeleztük az elkövetőnek, hogy azt a részt hagyja békén.
A következő hely egy kis völgyben volt, itt már kevesebbet fényképeztem, inkább felmértem a terepet. Felmásztam az egyik domb tetejére, onnan készítettem pár képet, gyönyörködtem a tájban, majd lemértem a területet: 130 lépés hosszú és 75 lépés széles, az a Dani féle apró lábakkal annyit tesz, hogy kb 1 hektáros az a terület.
Úgy tűnt, az idő tréfás kedvében volt, mert míg kinn voltunk kaszálni, 3-szor eredt el az eső, 4-szer volt forró napsütés és 2 alkalommal kevés híján kibillintett a szél az egyensúlyomból; ez a közel 90 kilómmal és alacsonyan elhelyezkedő súlypontommal egy figyelemreméltó teljesítmény. Szerencsére az a „kis híján” jó, hogy ott lehet, így most nem kell vakarnom a füvet, sarat a ruhámról.
A harmadik terület volt a szalagparcellák bemutatására a legjobb példány, ugyanis a sacc 100 méter hosszához mindössze 6 méteres szélességgel bírt. Lemértem volna én a sokkal pontosabb lépésben is, de előre lettem küldve egy kedves, Laci nevű ismerőssel, hogy szedjük ki a köveket a következő helyről (már ha találunk). Behuppantunk a Pajero – ba, s szeltük a huppanókat, felmentünk egy dombra, ahol hamar megtaláltuk az utolsó helyszínt. Ebbe is belekaszált valaki egy kicsit. A szalmát nem vitte el, úgyhogy nem haragudtunk meg rá nagyon, csak úgy „no de kérem” módjára.
Itt is készítettem pár képet, a táj maga rabul ejtett. Kicsit olyan az érzésem, mintha otthon lennék, pedig még sose jártam errefele. Vagyis egyszer Csíksomlyón, de az egy villámlátogatás volt, nem lépkedhettem a frissen vágott fűben. Gabi megérkezett, s felhívta figyelmemet egy adag ürülékre, amit én oly gondosan elkerültem: a termés tulajdonosa ugyanis egy medve volt, aki Gabi állítása szerint áfonyát evett. Szerintem ez már a székely fajta beugratós – vicces – bemesélős dolog lehet, de ki tudja, lehet, hogy ez a maci tényleg áfonyát evett.
Miután megvoltunk az utolsó adag kaszálással is, hazajöttünk, elköltöttük az ebédet, s várunk, hogy legyen valami esemény, munka ugyanis eddig a pillanatig nem látható.
Aztán hamarosan kiderült, hogy ki kaszált bele a területünkbe, elmentünk az illetőhöz megérdeklődni, hogy miért is alakult így a dolog. Mint megtudtam, nem egyértelműek a telekhatárok, nincsenek egzakt határvonalak: néhol egy-egy bokor, jellegzetes domborulat, vagy éppen egy-egy korábban kihelyezett masszívabb kődarab jelöli a telekhatárokat. A régi területi igazoló dokumentumok a II. Világháború során megsemmisültek, az újabbakat meg nehéz hitelesnek venni, mivel anno az adózás egyik alapeleme a birtokolt föld nagyságától függött, ezért persze mindenki kevesebbet vallott be, mint amennyivel rendelkezett. Ma viszont erre hivatkozva mindenki többet akar, szóval nehéz a helyzet. Az ügy nem oldódott meg, de mivel Gabi 14 éve kaszálja a területét és beszélgetés alapján egyértelművé tették a határokat, az ügy mégsem oldódott meg teljesen.
Utunk egy lakatosmesterhez vezetett, aki elkészítette a ladenwagen-hez szükséges felniket. A ladenwagen egy olyan nagyobb méretű utánfutó, ami menet közben magát pakolja meg szalmával, s nagy teherbírással kell rendelkezzen. A felnikre ma már nem traktorgumit, hanem kamiongumit szerelnek, ugyanis az sokkal teherbíróbb és sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni a belsőkhöz. Egy traktorgumi kb 1,5 tonnát, egy kamiongumi közel 6 tonnát bír el, sőt, még tartósabb is. Csak meg kell lennie a megfelelő összeköttetésnek.
Aztán Árpádnak, a Hargita Megyei Fiatal Gazdák szervezetének igazgatójának mentünk segíteni bálázni. A préseléssel már végeztek, de az utánfutóra kézzel kellett felpakolni a kockabálákat. Nem volt sok, nem is fáradtunk el.
Jó látni, hogy ennyire összetartó nép a székely, tényleg segítenek egymáson, amikor csak lehet. Ha kell, kölcsönadnak felszerelést egymásnak, persze ingyen; máskor támogatás elnyerésében segédkeznek, illetve a szervezet tagjaiként a saját foglalkozásunk, szakmájuk szerint tesznek hozzá a közösséghez, amit csak tudnak.
Esteledett már, de nem voltunk restek, bepréseltük, majd bebáláztuk azt a szalmát, amit helyettünk kaszáltak le. Felvittük az erdőbe, ott kihánytuk a csűrbe. Már sötét volt, amikor megkerestük a beteg, hasmenéses borjút, kapott a hátsó felébe egy injekciót. A művelethez kellett két ember, aki lefogja, s egy, aki világosságot ad, no, az utóbbi voltam én.
Miután a feladatokkal végeztünk, beszélgettünk egy kicsit azzal a gazdával, akinek a tehenei szintén itt vannak, megittunk egy –egy pohár sört, s jöttünk haza.
A visszaúton magyarázta nekem Gábor, hogy sok mindenre pályáznak, de az állam nem enged a székelyeknek sok mindent. Így például nem tudják kihasználni kellőképpen a megújuló energiaforrásokat, mert nem kaphatnak rá támogatást.
Ahogy eddig látszik, a románok igen nagy része él a székelyekből pióca módra, és aki bekerül a magyarok közé, felveszi a szokásukat, az életritmusukat és kultúrájukat, azok nem is akarnak visszamenni. Van is egy vicc ezzel kapcsolatban:
Bemegy a pszichiáter a Bolondok Házába megnézni, hogy az új pácienseknek mi is a baja. Mindenkitől megkérdezi, hogy ki ő: van, aki magát állatnak, híres embernek, megváltónak képzeli, így tényleg itt a helye. Van egy ember, aki azt mondja, hogy ő azért van itt, mert menekült.
- Menekült? De hát menekülteket nem szokás ide zárni!
- Lehet, én keletre menekültem.
- Akkor magának tényleg itt a helye!
