A tervem sikerült, és hajnali öt órakor meglepően frissen ébredtem. Nem tudom, hogy az utolsó nap gondolata vagy valami más miatt, de nagyon gyorsan keltem ki az ágyból. Fél hatkor már úton is voltam Tiszacsege felé, hiszen egy-két dolog miatt készpénzre volt szükségem, és a legközelebbi bank automatát csak ezen a 10 kilométerre levő településen találtam.
Útközben találkoztam Laci bácsival, az öreg állatgondozóval, aki hősiesen biciklizett munkahelye, Gergőék gazdasága felé. Pontban 6 óra 10 perckor találkoztam vele újra, hogy segítsek neki a reggeli teendőkben. Munkaközben sok szó esett közöttünk a régebbi időszakok lehetőségeiről. Szomorúan mesélte, hogy egészen 1995-ig még mintegy 260 darab tejelő szarvasmarhát tartottak az emberek Újszentmargitán, most viszont már egy darab tehén sem található a faluban. Pár évtized alatt tönkrement ez az ágazat, és azoknak, akiknek ez plusz jövedelmet adott, ma már új utakon kell keresniük megélhetésüket. Úgy hiszem, nem jól van ez így.
A reggeli teendőink után kezdtünk bele nagy projektünk megvalósításába, így az állatok nyári szállására indultunk, ahol végre kiengedtük a mocsaras, lápos területre a mangalicákat. Ezzel el is indult a Nemzeti Park és a gazda közös, védett élőhely előkészítési programja. Furcsa és meglepő élmény volt látni azt vidámságot, ami jellemezte malacokat. Szinte látszott a szemükben, hogy örülnek ennek az új területnek, amit másodpercek alatt birtokba is vettek. Az önfeledt túrásuk és fürdésük a lápos, saras földterületen felejthetetlen látvány volt.
Rövid, mintegy félórás várokozást követően folytattuk napunkat. Gergő bálázott, én pedig fotóztam rendületlenül, majd szóba elegyedtem a szürke gulyát felügyelő gulyással. Beszélgettünk a rejtőzködő borjakról, a legeltetés nehézségeiről és az évről évre rendkívül gyorsan változó időjárási körülmények viszontagságairól is. No és a legyek okozta károkról, amit nem győznek különböző kezelésekkel hárítani. Miközben engem is legyek százai szálltak meg, nem kellett egyéb bizonyíték arra, hogy ez ténylegesen komoly probléma nyaranta.
11 óra körül reggeliztünk, és ekkor a gazda is visszatért a bálázóval, amelyet kisebb baleset ért. Eltörött az egyik fontos eleme. Mivel műszaki analfabéta vagyok, nem tudnám pontosan megírni melyik. Maradjunk csak a lényegnél: újra Jacksonhoz fordultunk segítségért, aki készségesen állt rendelkezésünkre. A bálázót én vontattam át a műhelybe, ahol a tűző napon mintegy négy és fél órás szerelés várt ránk. A nagy melegben érdemi segítséget magam nem igazán tudtam nyújtani, így elmentem jégkrémért, amivel megvendégeltem Gergőt és a szerelőnket is. Egészen egyedi élmény volt, ahogy tűző napon egymással sztorizgatva ettük a hideg édességet a szerviz alatt álló bálázó mellett.
Jóska, amúgy ez a mi "filmsztárunk" igazi neve, szokásához híven tökéletes munkát végzett, viszont mire befejezte, már nem tudtuk a bálázást folytatni. Olyan meleg lett, amilyen időben már nagyon törik a szalma, így nagy lett volna a veszteségünk munka közben.
Így kisebb munkákat láttunk el a gazdaságban, és szépen lassan öt óra lett. Feltakarítottuk az udvart, miközben Erzsi néni a vacsorát főzte. Fél hét körül kezdtük el készülődést. Én pakolni indultam, majd 7 órára visszatértem, hogy a héten utoljára egy asztal mellett beszélgethessünk.
Tökéletes és mennyei vacsorát kaptunk, amelyben a vezető szerepet a mangalica húsleves, valamint Gergőék véres- és májas hurkája vitte. Szomorkásan vidám, beszélgetős estebédünk volt. Őszintén megvallom: nagyon jól éreztem magam Újszentmargitán, és hiányozni is fog az ott töltött pár nap. Kicsit sajnálom, hogy nem lehettem ott többet, de ugye a program ennyi időt enged nekünk.
Vacsora után pár közös fotóra maradt még időnk, és végül Gergővel kocsiba szálltunk, hogy elinduljunk Budapestre. Örülök, hogy úgy alakult, hogy jutott még két óránk a beszélgetésre és a remélhetőleg nem nagy időre szóló búcsúra. Az biztos: nem felejtem azt a szívből jövő sok-sok kedvességet, azt a rendkívüli vendéglátást, amit Erzsi nénitől kaptam, és persze hogyan felejthetném el azt a pár rendkívül dolgos, de mégis nagyon vidám napot, amit Gergővel tölthettem.
Azt hiszem, ez pár nap tényleg kaland volt, igazi kaland. Köszönet, nagy-nagy köszönet ezért a Madarász családnak, és mindenkinek, aki bármilyen szerepet is vállalt ebben az 5 napban!
