Nem egészen két hete érkeztünk haza a Gilicze család tanyájáról. Nekünk nem volt lehetőségünk naponta bejegyzéseket készíteni, ezért utólag írjuk meg őket.A teljes élmény anyag, amivel gazdagabbak lettünk a hat nap alatt, olyan sok és annyira színes, hogy esélyét se látom, hogy mindenről beszámoljak, úgy, hogy ettől el is tekintenék. Azért szeretnék kiemelni néhányat számomra fontosabb dolgot.
Utólag is csak azt mondhatom, hogy tiszteletre méltó, az a megalkuvást és pihenést nem engedő napi rend, ami szerint Zsoltiék élik az életüket. Nincs üres járat, mindig csinálni kell valamit, ugyanakkor nincs két egyforma nap, nem a végtelen robot ismétlődik, hanem az állatok, a természet, az időjárás minden rezdülésére odafigyelő, alkotó munka.
Igazán sokféle munkát kipróbálhattunk, de azt nem mondhatjuk, hogy megízleltük a valós nehézségét ennek az életformának, hiszen például a beígért hagymaszedés elmaradt, ami meglehetősen verejtékes elfoglaltság lett volna. De így is lesz mire emlékezni: a beugró munka a sepregetés volt, a reggeltől-estig tartó, a vízhordás, a legjobban megmozgató a bála pakolás és kazal építés, a felejthetetlen pedig a némileg önállóan végzett gépi munkák voltak: tárcsázás, hengerelés, ’gréderezés’ (!!!).
Kitűnő ételeket ettünk, akkora mennyiségekben, amik olykor többszörösen meghaladták az itthoni adagokat. De a tarhonyás galambnak, friss túrós tésztának, lecsócs húsnak nem lehetett ellenállni, néha kétszer sem. Valószínűleg örök élmény marad az utolsó napon, búcsúajándék gyanánt készült, egész tábla krémes, szűk negyed óra alatti elfogyasztása. A kitűnő házi sütemény, a család egy barátjának, Robi a barátnőjének, Katalinnak keze munkáját dicsérte, ezúton is köszönjük neki.
Mindazonáltal, hogy megismerhettük egy a tanya működését, kipróbálhattunk különböző munkákat, a legnagyobb élményként mégis a beszélgetéseink maradtak meg. Nem értettünk mindenben egyet, de ez csak még izgalmasabbá tette azokat a társalgásokat, amelyeken keresztül egymás életét megismertük. A családi vagy katona (nem a mieink) történetek anekdotázása, a gazdálkodás körülményeinek ismertetése, a világ és az ország híreinek megvitatása számomra a legemlékezetesebb pillanatokként maradnak meg.
Nyilván ez azzal magyarázható, hogy - ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem - motoszkál bennem némi tudományos érdeklődés a vidék, a vidéken megélni próbáló emberek iránt, szeretnék minél többet megtudni róluk, tudásomat pedig a személyes tapasztalatokból szerezni, nem pedig könyvekből kiolvasni. Ebből a szempontból számomra a hét minden perce rendkívül hasznos és érdekes volt, felért egy féléves egyetemi kurzussal. Ezzel kapcsolatban is néhány megjegyzés.
Hódmezővásárhelyen a tanyasi termelési forma másfél-két évszázados múltra tekint vissza, de az ősének tekinthető külterjes állattartás még ősibb tevékenység volt itt. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Zsoltiék tanyája nem az égből pottyant oda, nem egy értelmetlen hóbort eredménye, hanem a családi hagyományoknak megfelelő és a táj adottságaihoz illeszkedő, ősi termelési forma. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a határban szétszóródva, egymástól egy-másfél kilométerre lévő tanyák sokasága, melyeknek többsége azonban ma lakatlan, elhagyatott. Kevés a szomszéd, kevesen szeretnének - illetve helyesebb, ha azt mondjuk -, hogy tudnak tanyát fenntartani. Ma ugyanis gyakorlatilag semmilyen feltétel nem adott egy kezdő, de még egy gyakorló mezőgazdász előtt sem, hogy sikeresen tudjon elindítani vagy fenntartani egy ilyen gazdaságot.
A legnagyobb probléma a föld, illetve annak hiánya. Hajdanán, értsd 1949 előtt, a vásárhelyi gazda társadalom két laki életmódot élt. Városi portájuk a paraszt polgárosodás legszebb építészeti megnyilvánulásai voltak, 10 vagy 20 kilométerre lévő tanyájuk pedig a gazdasági tevékenységek színtere volt, mely központja volt a gazda tulajdonába lévő földterületnek. A megművelt föld a tanya körül terült el, egyetlen ésszerű megoldást nyújtva a földművelésre. Zsoltiék szerencsések, hiszen birtokuk nagy része a gazdaság körül terül el, de az esetleges tovább lépésre a befagyott földpiac nem sok esélyt ad, hiába lennének tervek az állattartás bővítésére, hiába állnak üresen az egykori téesz istállói.
Nehéz elképzelni Budapestről, hogy van, ahol még nem megoldott az áram szolgáltatás. Óriási, mindennapi probléma ez, hiszen áram nélkül többszörösébe kerül a világítás, vagy a vízszivattyúzás. Ezek ma javarészt aggregátokról üzemelnek, hihetetlenül megemelve a költségeket. Mondani se kell, hogy a drága öntözés például a kertészet felfejlesztését akadályozza.
Zsoltiék nap, mint nap küzdenek egy másik olyan problémával, amely tényleg nem látszik a városból. Ahol mindent aszfalt és beton takar, nehéz belegondolni, hogy a tanyavilágban a közlekedés mennyire függ az elemektől és a felelőtlen emberi magatartástól. A dűlő utak karbantartása az önkormányzat feladata lenne, de nem meglepő módon erre ritkán jut már forrás, ezért a tanya körüli utak javítását a család végzi, saját költségén. Ha nem tennék, egy kiadós eső után, a nehéz gépekkel összejárkált utak nem csak, hogy baleset veszélyesek lennének, de akár a tanyára való bejutást is lehetetlenné tennék.
A sok gond és nehézség mellett Zsolti mégis megalkuvás nélkül csinálja. Néha azt gondoltam, hogy rajong azért, amivel nap, mint nap foglalkozik. Irigylésre méltó az ilyen. És teszi mindezt úgy, hogy javarészt ellenkezőjét képviseli, annak a trendnek, ami a magyar mezőgazdaság elmúlt 20 évét jellemezte. Többségében saját földjén gazdálkodik, amely kezelhető méretű, 100 ha alatti. Tevékenysége nem hasonlítható a több ezer hektáros gazdákéhoz vagy vállalatokhoz, akik sokszor még egy kutyát sem tartanak, csak egy-két féle alapanyagot termelnek, rendkívül sebezhetővé téve ezzel vállalkozásukat. Állandó érintkezésben van a természettel, érti és tudja annak minden rezdülését. Önellátásra törekszik, úgy is mondhatnánk, hogy tudja, hogy mit eszik meg. Zsolti gazdasága több lábon áll: lehet, hogy idén a hagyma, lehet, hogy jövőre valami más fogja a legnagyobb bevételt hozni. Az a sokszínűség, amivel nála találkoztunk a függetlenségének az alapja. Ennek a függetlenségnek azonban nagy ára van: éjjel nappal munka, nincs szabadság, nincs pihenő. De láthatóan nem is törekszik rá, hiszen folyton a tovább lépésen, a fejlesztésen jár az esze, de mind ezt olyan léptékben tartva, amit még felelősen kezelhetőnek tart.
Sok mindentől függ, Zsolti gazdaságának jövője. Az élelmiszer önrendelkezés megvalósulásáért dolgozó nemzetközi közösség már számos eredményt elért. Nekik köszönhető, hogy, ha még csak alulról szerveződve is, de elindult a közös gondolkodás arról, hogyan lehetne a jelenlegi, mind a termelőkkel, mind a fogyasztókkal rendkívül méltánytalanul bánó agrárrendszert megváltoztatni. Egy, a helyi élelmiszerláncokat támogató, az ökológiai elvek és nem az agro-ipari lobbik által irányított, a földhöz, vízhez, GMO mentes vetőmagokhoz való kollektív jogokat tiszteletben tartó rendszerben a Gilicze tanyának is lenne helye, kérdés csak az, hogy hogyan változik körülötte a szabályozási, gazdasági, politikai környezet. Nem lehetünk elég kritikusak a fennálló rendszerrel szemben, amely az aránytalan és igazságtalan birtok struktúrának köszönhetően kicsatornázza a mezőgazdaságból az itt termelt jövedelmeket, az esélyét is elvéve annak, hogy az agrárium legyen a falusi társadalom felzárkóztatásának alapja. Márpedig azt nem a mercedes gyár és nem is a debreceni stadion felépítése fogja megoldani.
Rendkívül hálásak vagyunk Zsoltinak, Feri bácsinak, Jutka mamának, Robinak és Katalinnak, hogy, ha csak 6 napra is, de betekintést engedtek életükbe. Megismertünk néhány nagyon kedves, remek embert. Bízunk benne, hogy a kapcsolatunk tartós marad majd és sikerül figyelemmel kísérni a család és a tanya sorsát.
Köszönjük!
