Késő délután hajtottam be a gazdaság kapuján. Első utam a recepcióra vezetett, hiszen itt panzió is működik. Nem kellett sokat keresnem, itt megtaláltam leendő gazdánkat, akinek energikussága -ezt később még sokszor tapasztaltuk- kulcsszerepet játszik a gazdaság életében.
Gyorsan eloszlattam a recepción ülő lány aggodalmát, aki jóltápláltságunkért volt felelős, hogy reggeliként bőven jó lesz nekem kifli sajtkrémmel, vacsoraként pedig bármi, ami nem-hús. Én vagyok ugyanis az egyik, étel szempontból egyáltalán nem tanya-kompatibilis résztvevője a programnak, tekintve, hogy vegetáriánus vagyok.
Eleredt az eső, így vízszintesbe helyeztem magam kellemes kis szállásunkon a panzió mögötti házban, nem is gondolva arra mi lesz velünk az elkövetkező napokban, ha ilyen marad az idő.
Félálmomból egy hang ébresztett: "Fiatalúr, jöjjön gyorsan!". Gazdánk édesanyja, aki szállásadónk volt hívott. Már vizionáltam, hogy na most rögtön jön a feketeleves és fel kell ásnom pár hektár földet, ehelyett az eső utáni csodát szerette volna csak megosztani velem, a teljes szivárványt, amilyet bevallom még életemben nem láttam élőben.
Kevés eső esett, így a néni még locsolt a konyhakertben én mellette a távoli felhős horizonton merengve hallgattam történeteit a mezőgazdaságban megtalálható szabadság érzéséről és persze az időjárás kiszámíthatatlanságából adódó nehézségekről.
Estefelé megérkezett program-társam Kornél, akivel kellemes dumálás után hajtottuk nyugovóra fejünket, tudva, hogy másnap értelmezhetetlenül korán kell kellnünk. Beállítottam vekkerem 5:03-ra és álomba zuhantam.
Másnap felkelni kicsit könnyebb volt, mint gondoltam, hajtott az izgatottság. Minden nap 5:45 kor gyűlik össze a csapat a gazdasági épület előtt, itt derül ki, ki mivel fog foglalkozni aznap. Mert nagy ám ez a gazdaság, van itt alma, szilva, szőlő, szántó és kajszibarack. Ez utóbbi éppen betakarítás alatt volt és mint puhány városi legények be is lettünk osztva a tarkotrra, ami a gyümölcsösből egymásra rakott láda-halmokban szállítja be a lekvárnak, vagy cefrének való barackot.
A traktoros bácsi mérsékelten volt elragadtatva, hogy jól bevált és hatékony ládapakoló cimboráitól elszakítva kapott két szalmakalapos és gyakran értetlenül pislogó "pestit".
Mindent megtettünk, hogy ne okozzunk csalódást, szerintem sikerült is. A lassan haladó traktor utánfutójára pakoltuk föl az egyenként 10 kilósra szedett ládákat, szépen egymásra, amikor tele lett a kocsi, meditatítv 20 perces bukdácsolós visszaút következett a tanyára, ott lepakolni és vissza a gyümölcsösbe. Mindezt már nem is tudom hányszor. Persze azért időről-időre szusszantunk, ellazítottuk megfáradt izmainkat, kiroppantottuk derekunkat és közben jól éreztük magunkat, mert a társaság tele volt egyéniségekkel és hihetetlen dumákat hallgattunk végig. folyt. köv.
