2011. július 10. vasárnap – „Hello, itt vagyok!”
Az esti órákban érkeztem meg Dombegyházra, ahol már várt rám vendéglátóm, Süli Ernő, aki a másik vendéglátómhoz, Kása Karolinához kísért. Rövid bemutatkozás után abban maradtunk, hogy a hétfői, és keddi napot a Kása-család tehenészetén töltöm, szerdától pedig irány a dinnyeföld Kunágotán.
A szállás, és az étkezés Karolináék panziójában lesz. A szobám igazán kellemes, tv-s, fürdőszobás, légkondis. Mi kell még? Már csak egy kiadós Vidéki Kalandra vágyom!!!
2011. július 11. hétfő – „Egy csapat holstein (fríz) rendel!”
Reggel negyed 6-kor kelés a megbeszéltek szerint, munkásruha föl és Kalandra fel! Tyúktolvaj módjára - a kertek alatt jutottam el a panziótól a közeli tejgazdaságba – vendéglátóm azt ajánlotta így gyorsabb. Az utam egy lókarámon vezetett keresztül, ahol hajnalban éppen egy vadnyúl (őrszem) reggelizett. Mikor közelebb értem, és látta, hogy nem itteni vagyok, két tiszteletkör után elpucolt. Az első védvonal leküzdve.
Kicsit továbbérve sertések röffentek fel az óljukban jöttömre. Megijedtem, ők voltak többen.:( Én meg kívül.:) A magtároló, és a daráló mellett elhaladva összefutottam Kása József úrral, aki rövid ismerkedés után ismertette a haditervet. A borjúistálló lesz a célterület, a feladat pedig minden, amit Jani-bá is csinál.
A Kása-család gazdasága egyébként főként szántóföldi növénytermesztésre, és tejtermelésre épül, egy igazi családi termelőszövetkezet 8-10 alkalmazottal. Nem csak tehenekkel, hanem hússertéssel, mangalicával, baromfival is foglalkoznak, sőt van 3 lovuk is (az ő karámjukban járőrörzik reggelente a nyúl). Ide szállítják a betakarított gabonát, itt vannak a mezőgazdasági gépek, és itt tárolják az állatok számára szükséges szénát, és szalmát is.
Miután Jani-bával lekezeltünk, egyből kezdtük is a munkát, mivel a sok kis borjú már várta a reggeli tej- és fröccsadagját. A kisborjak (kb. 25 darab) egy régi istállóépületben, és amellett a szabadban - kis ólakban - vannak elhelyezve. Szintén itt vannak a közvetlenül ellés előtt álló vemhes tehenek is egészen az ellés utáni pár napig.
A bocikat röviddel a születés után már elválasztják az anyjuktól, akik az ellés után 6-8 napig emberi fogyasztásra nem alkalmas, ún. fröccstejet adnak. E néhány nap elteltével a tehenek visszakerülnek társaikhoz a tejtermelésbe. A borjak ezt a fröccstejet kapják, valamint egy tejporból és különböző vitaminokból álló - finom illatú - turmixot. A borjakat napjában 2-szer etettük, és egyszer itattuk egy érdekes cumisvégű vödörből.
A legkisebbek az istállóban vannak egy-egy kis „szalmafészekben”. Ők szinte egész nap alszanak, víz helyett teát kapnak, és rövid idő alatt a legtöbb átesik valamilyen lázzal, hasmenéssel járó betegségen. A pár hetesek átkerülnek egy közös karámba, ahol egy automata gépcumiból kapják a napi tejbepapi adagokat, és már ismerkednek a takarmánnyal is. A 6-8 hetesek kerülnek kívülre az istállóból, ők már ellenállóbbak, és szénát is fogyasztanak.
A munkához hozzátartozott az állatok alatti szalma cseréje, a trágya összegyűjtése, kihordása is. Egy olyan világból jött ember számára, ahol minden sarkon van egy drogéria, és még a fertőtlenítőt is fertőtlenítik, ez igazi próbatétel, de meglepő módon nagyon gyorsan sikerült hozzászokni a körülményekhez. Azzal foglalkoztam, hogy e pár nap alatt minél jobban beletanuljak az itteni dolgokba, és nem a szagokkal, meg a millió léggyel. Ezt ajánlom mindenkinek! Fogjátok fel ismeretszerzésként, és egy kicsit próbatételként is a melót!
Dél körül ebédidő, ilyenkor van 2-2,5 óra szieszta, mert az állatokkal már nincsen teendő. Miután visszamentem itatás, második etetés, takarítás, majd fél 7-kor vége a napnak.
Reggeli, ebéd, vacsora a panzióban, nagyon finom a koszt.
Vége az első napnak. Különösebben nem fáradtam el, inkább csak a meleg viselt meg. Még nem tudok sokat a tehéntartásról, de az istállószagot már felvettem. Kíváncsi vagyok a holnapi napra, talán egy ellést is sikerül majd megnéznem.
2011. július 12. kedd – „Sziasztok Srácok, jókat marháskodtunk!”
A legjobb móka, illetve munka a picik hozzászoktatása az automata cumihoz. Először is át kellett terelni őket egyik karámból (ahol egyenként voltak kikötve) egy másikba, ahol többen vannak szabadon. Ez sem egyszerű, mert nem akarnak menni, bátorítani kell őket, és elég kis esetlenek. Először tapasztalják meg, hogy a lábukkal szaladni is lehet, és ez nagyon tetszik nekik. Persze rengetegszer elcsúsznak, összecsuklanak, elég mókásak. Itt kapnak egy elektronikus jeladóval ellátott nyakörvet, aminek közelségét érzékelve az automata naponta többször meghatározott tejmennyiséget adagol a kicsiknek.
Az új karámban be kellett tuszkolni őket egy kis boxba, először az ujjammal cumiztatva őket rákapatni az automata cumira, amivel már tudták mit kell csinálni. Miután megkapták a kajaadagot a robotmamától, még repetáznának, de már más van rácuppanva a műcumira. Ilyenkor arra gondoltak, hogy azt a zöld nadrágost (engem) kell megkörnyékezni. Hatalmas nyalogatás, dörgölőzés és bökdösés kezdődik. Ez a bökdösés egyébként a tehén tejelválasztását serkentő ösztönös dolog, amit a több mázsás tehén nem igazán érez meg, ellentétben a zöldnadrágossal, akin csináltak néhány lábsöprést.
Jani-bá egyébként nem az a tanítómester típus, hozzá van szokva, hogy egyedül dolgozik. Nem sokat magyarázott, inkább gyorsan elvégezte a munkát. Igazi parasztember (a szó jó értelmében), aki egész életében állatokkal foglalkozott. Egy idő után azért sikerült ráhangolódnom a hullámhosszára, és szerintem ma már hasznosan tudtam segíteni a munkáját.
Az ott dolgozók a kezdeti távolságtartás után tényleg kíváncsiak voltak rám. Először kicsit csodabogárnak néztek. Nem értették, hogy miért vágyom én egy légkondicionált pesti irodából egy nem éppen rózsaillatú marhaistállóba. Hát kalandvágyból.
Vége a második napnak is! Marha-jól éreztem magam, tényleg, és szerencsére a hőség sem volt akkora. Igazi cowboy lettem, a legkeményebb Dombegyházi kollégáktól tanultam a szakmát! Ellés sajnos nem volt! A kis Boci Barnák hiányozni fognak, különösen a 2476-os klipszes kisovis!
2011. július 13. szerda – „Irány a dinnyeföld!”
A panzióval szemben egy ősi kunhalom van, mögötte pedig egy kis tó vízimadarakkal. Hajnalban igazán gyönyörű, érdemes megnézni!
Reggel 6-ra már Süli Ernő jött értem, és indultunk is a Kunágotai határba. 3 napszámos kolléga már kint volt a földön, mire megérkeztünk. Először kis mosollyal nyugtázták, mikor megtudták, hogy miért vagyok ott, de délre már oda-vissza ment az ugratás. Nagyon rendesek, érdeklődőek voltak, jókat beszélgettünk a nap folyamán. Sokat meséltek a munkájukról, életmódjukról, állataikról. Nagyon rokonszenves a természet közeli életvitelük. Többek között elmesélték, hogyan kell rókára vadászni, hogy milyen természetű a muraközi ló, vagy hogyan kell egy gazdátlan méhcsaládot befogni. És akkor még nem beszéltünk olyasmiról, hogy ők nem veszik a csirkehúst, meg a paprikát, nem ismerik a benzingőzös levegőt, és talán a stresszt sem.
Ernő családja az első pillanattól kezdve szinte családtagként kezelt. Kicsit óvatosan bántak velem. Nem akarták, hogy „kárt tegyen bennem” a mezei munka, pedig bizonygattam, hogy engem nem kell kímélni. Jól is esett a fizikai munka, és az ember nem is tudja meg, milyen ez, ha nem csinálja legalább olyan intenzitással, mint a háziak.
Javaslom minden „kalandornak”, hogy érdeklődjön, beszélgessen sokat a vendéglátóival, és azokkal, akikkel kapcsolatba kerül! Tanulságos lesz.
2011. július 14. csütörtök – „Kemény fizikai erőpróba!”
Reggel már egy helyes kis izomlázzal ébredtem. Szerintem dinnyeszedéskor az erős konkurencia miatt bezárnak a környéki konditermek.
Na de mitől is volt az izomláz! Görögdinnyét szedtünk, ami nem ritkán 8-10 kilós is megvan. A leszedett gyümölcsöt 4-5 fős láncba állva pótkocsira pakoltuk. Naponta 2-3 pótkocsit raktunk meg, majd a felvásárlónál ezt átpakoltuk a kamionokra. Mindezt 35-36 fokos melegben csaknem estig. Az ember dereka, karja eléggé meg van dolgoztatva, és most enyhén fogalmazok.
Én még ilyen hőséget, mint ma volt, nem éreztem. Egész nap vízzel nedvesített (AGRYA-s:) sapka volt a fejemen, különben garantált a napszúrás. Úgy 5-6 liter hideg vizet ittam meg, és 2 dinnyével is végeztem.
Rendkívül nehéz munka, és ezt a hőség csak fokozza. De ha nagy a meleg, a dinnye is gyorsan érik. Ezért iparkodni kell a szedéssel is, hogy nehogy túléretté, és így eladhatatlanná váljon. A munka ütemezését az időjárás, és a felvásárlási ár változása határozza meg, ehhez kell alkalmazkodni. A fáradtság, vagy az erős UV sugárzás ilyenkor másodlagos. Mert egy elhenyélt nap alatt akár tonnaszámra is tönkremehet a dinnye, és akkor hiába volt a kőkemény munka, és oda a haszon is. Ernőék szerint azonban sajnos már nem is a haszon a tét az idén, hanem hogy legalább a befektetésük visszajöjjön. 25 forintos felvásárlási ár mellett ezt nem nehéz elhinni… Remélem, azért a nyár végére mégis lesz egy kis nyereség! Igazán megérdemelnék, keményen megdolgoztak érte.
2011. július 15. péntek – „Az alkarom olyan, mint Popeyé!”
Utolsó nap. Eredetileg ma délután utaztam volna el, de itt nagyobb szükség volt rám! Csak szombat reggel megyek haza. Ez is nehéz nap volt, de a tegnapit nem körözi le. 3 pótkocsi dinnye a mai eredmény, az úgy 20-22 tonna/7-8 fő. Nem rossz ugye?
Ernő édesanyjától kaptam egy kis kedves Kunágotai emléket a család minden tagjának aláírásával, megkaptam az életmentő dinnyeszedő sapkát és egy Kunágotai pólót is. Hazacipelek még egy óriásdinnyét, hogy otthon lássák „16 tonnát raktam” ilyenekből.
Tanulságos, jó buli volt. Kemény munka, ami remekül kikapcsolt. Hiányozni fog a jóleső fizikai fáradtság a hasznos munka után. A Süli-család személyében kedves, szorgalmas, keményen dolgozó embereket ismertem meg, akik nagyon szép, de időnként nagyon nehéz munkát végeznek. A jó kapcsolat minden bizonnyal e programtól függetlenül is megmarad, és ha lehet, jövőre, vagy akár előbb is újra eljövök Kunágotára.
