KALAND A TENGERIFÖLDEKEN

Nyomtatóbarát változat


Július 15-én megkezdtem egyhetes vidéki kalandomat Hajdúnánáson, Molnár András gazdánál, aki szántóföldi növények – főleg csemegekukorica- és zöldborsó – termesztésével foglalkozik. A Sors furcsa fintora egyébként, hogy teljesen véletlenül – jelentkezésnél ugyanis nem említettem – abba a városba kerültem, ahol nagymamám is lakik. Bár így nem csöppentem teljesen idegen környezetbe, azért be kell valljam, kissé izgultam, hogy hogyan is fog sikerülni a gazdaságban töltendő egy hét.


Hétfőn reggel hét órakor kezdtük a munkát a telepen. A gazdaságban nagyjából hatan vannak: András és Sanyi bácsi a főnökök, Zoli a „mindenes”, Tomi a traktoros, Sanyinak és Józsinak pedig a kaszálás, valamint a fű-és sövénynyírás a feladata. Persze ezek nem szigorúan vett munkakörök, igazából mindenki csinál mindent, besegítenek egymásnak. Mint kiderült, vannak állatok is a telepen – csirke, tyúk, tehén, birka és malac – így a legelső feladat a reggeli etetés volt, ezután pedig kitakarítottuk a tyúkólat, majd megetettük a gazdaság kuvikjait is a szalma közt talált egérkölykökkel. Sanyi bácsi és Zoli megtanítottak a BobCat vezetésére, így innentől kezdve én szállítottam ezen mindent. Hétvégére már mestere lettem a BobCat vezetésnek. A délutáni permetezést elmosta az eső, így András bemutatta a gazdaság gépeit, majd az esti etetés után, fél nyolc felé befejeztük a munkát.


Kedden megint etetés reggel (egyébként mire ennek a végére érünk, az nagyjából 1-1,5 óra), aztán megnéztük a beteg birka lábát. Szegény felsértette a lábát, a sebet pedig beköpték a legyek. Hogy a többivel ez ne forduljon elő, a fiúk úgy döntöttek, hogy körmöljük meg az összes birkát, így legalább azt is le lehet ellenőrizni, hogy nincs-e semelyiknek baja. A körmölést egy picit én is kipróbáltam. Ma megértettem a „birkatürelmű” jelző lényegét, mert ezek az állatok tényleg nagyon türelmesen viselnek mindent. A körmölés nem túl nehéz dolog, de nem is könnyű, mert a kés nagyon éles, vigyázni kell, hogy se magunkba, se a birka lábába ne vágjunk bele. A körmöléssel elvoltunk egész délelőttre. Délután kompresszort szereltünk Zolival, meg összeállítottunk egy tyúkülőt, lefestettem egy tartályfedőt, majd indultunk Andrással meg Tomival permetezni. Ez eltartott egészen estig, és csak azért álltunk meg vele, mert leszállt a harmat, és akkor már nem lehet permetezni. Szerintem legalább éjfél-egyig maradtunk volna, így viszont „csak” 11-ig. Permetezni egyébként csak este lehet, a méhek védelme miatt.


Szerdán egy órával tovább alhattam – a permetezőknek nem kell 7-kor kezdeni – így „kipihenten” várhattam a forgatócsoportot, akik 11 körül meg is érkeztek. Addig pakolásztunk, kipróbáltam a targoncavezetést, szereltük a fűnyírót. Eléggé izgultam a felvétel miatt, eleinte kicsit megszeppentem a kamerától, de András és Zoli végig ott voltak mellettem, segítettek, ha kellett, így lassan sikerült feloldódnom. Bemutattuk az állatok etetését, a BobCat vezetést, illetve kimentünk a kukoricaföldre(itt: tengeriföld) és beindítottuk egy kicsit az új öntözőt is. Szerintem egészen jól sikerült az interjú is, kíváncsi leszek, milyen lesz majd az elkészült anyag. A délután lazán telt, nem volt sok dolog, az esti etetéssel is kicsit korábban végeztünk, mint általában. Furcsa, mert nem vagyok agyonterhelve, de mégis eléggé elfáradok mindig a nap végére, így ez a lazább nap jól jött, kicsit tudtam pihenni.


Csütörtökön reggel 7-kor szokásosan etetéssel kezdtünk, majd Sanyi bácsival elmentünk megnézni, hogy áll a másodvetés, mennyire nőnek a kis „tengerik”, ahol nem nőnek, miért nem nőnek, stb. Arra jutottunk, hogy öntözni kéne, így fogtuk a fiúkat, felpakoltunk, és kimentünk összeállítani és beindítani az öntöződobokat. Rá kellett jönnöm, hogy a mezőgazdasági munkák jó része nem éppen nőknek lett kitalálva, mert nagyon nagy fizikai erő szükséges a több száz kilós csövek, gépek, és mindenféle szerkezetek pakolásához, szereléséhez, üzemeltetéséhez. Azért próbálkoztam én is, ahol tudtam, de biztos megmosolyogtató látványt nyújthattam, ahogy próbálom megemelni a nehéz vasdarabokat. Egész délelőtt az öntöződobok indításával foglalkoztunk. Mivel a második öntözőcső behúzásánál elhagytuk a pótkocsi akasztóját valahol a földön, felajánlottam, hogy visszamegyek érte, így legalább a működő öntözőt is közelebbről megnézhettem. Gondoltam egyet, ledobtam a cipőmet és úgy mentem be az akasztóért. Csodás érzés volt a napsütésben, friss levegőn, mezítláb végigsétálni azon a szép fekete földön a pici kis kukoricák között! A délelőtthöz még egy apró sztori: ahogy ott ügyködtünk az öntöződob körül, egyszer csak Sanyi bácsi észrevette, hogy Zoli a kocsival félig az árokban van. Nosza, felpattantunk a traktorra, jöttek Józsiék is, aztán közös erővel gyorsan ki is húztuk az autót; jót nevettünk a történteken, aztán folytattuk tovább a munkát. Délután Tomival kimentünk tárcsázni (a tárcsázás gyakorlatilag az, amikor az aratás után ott maradt növényrészeket feltúrják). Tárcsázás után András és Tomi elmentek permetezni, mi Zolival megetettük az állatokat, majd utánuk mentünk, vittünk vizet a permetezéshez. Éppen naplementekor értünk ki; gyönyörű látvány volt, ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították a „tengeri”- és (már learatott) búzaföldeket. Az ilyen pillanatokért (is) megéri a mezőgazdaságban dolgozni.


Pénteken reggel etetés, majd Sanyi és Józsi bevezettek a kaszálás rejtelmeibe, valamint megtanultam a sövényvágó gép használatát is. Egész nap ezzel foglalkoztunk: rengeteg sövény van a telepen, mindet megcsinálni több napi munka. Sanyival nagyon jól össze tudtunk dolgozni; én vágtam a nagyját, ő meg összeszedte a levágott gallyakat, illetve a végén kicsit megigazította az egészet, majd én a BobCattel elvittem a helyére, amit lenyírtunk. A rendszerünk bevált, nagyon jól haladtunk a munkával.


Kissé szomorkásan jöttem el a gazdaságtól, mert az egy hét alatt tényleg a szívemhez nőtt itt mindenki, nagyon jól éreztem magam és rengeteget tanultam, mind a mezőgazdasági munkákról, mind önmagammal kapcsolatban. Az első naptól kezdve nagyon barátságosak és segítőkészek voltak mindnyájan, megmutattak mindent, és kipróbálhattam a dolgokat. A legjobban talán a munkahelyi légkör tetszett. Mindennap garantált volt a jó hangulat, mert állandóan ment egymás ugratása meg a viccelődés. Azt tapasztaltam, hogy a mezőgazdasági munka egyrészt eléggé „egyedüli” munka – hiszen ha például kimegyünk traktorozni, vagy kaszálni, stb. teljesen magunk vagyunk, egy lélekhez sem kell szólnunk – másrészt viszont nagyon is közösségi, mert a legtöbb munkát nem tudja maga csinálni az ember – legyen szó egy száz kilós cső megemeléséről, de akár egy birka megkörmöléséről –, segíteni kell egymásnak. Sokkal emberibb az itteni munka, nem olyan elidegenedett, mint a városi környezet. Az első napokban hozzá kellett szoknom az itteni ritmushoz is: „Van idő, ráérünk!”- mondta egyszer András. Nincs rohanás, kapkodás, alapvetően mindenki csinálja a dolgát a saját ritmusában. Persze van, hogy fel kell gyorsulni, és biztosan nagyobb a „zűrzavar” például aratáskor, de szerintem még az is nyugodtabb, mint egy városi-irodai munka a határidőhegyekkel. A mezőgazdaságban dolgozni ráadásul változatos is, és unatkozni sem lehet, mert mindig akad valami, amit csinálni kell.


Ezúton is szeretném megköszönni az AGRYA – Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetségének, a fogadó gazdáimnak, valamint a munkatársaimnak ezt a csodálatos hetet.